Fejlesztő: Naughty Dog; Kiadó: Sony Interactive Entertainment; Platform: PS5
Mondhatjuk, hogy teljesen felesleges volt elkészíteni a The Last of Us Part II Remasteredet, de ha már itt van, akkor a csodájára járhatunk, mert remekül sikerült.
Vannak olyan játékfejlesztő stúdiók, akikre nagyjából mindenki odafigyel, hogy aktuálisan min ügyködnek, mert abból általában valami látványos sül ki. Ilyen a Naughty Dog is – a Crash Bandicoot, a Jak and Daxter, az Uncharted és persze a The Last of Us széria is az ő műhelyükben született meg, szóval mondhatni rászolgáltak a hírnévre. A legutóbbi bő három év viszont kissé lehangolóan telt a kaliforniai brigádnál. Előbb a legutolsó két Uncharted játékot újították fel, aztán pedig a már említett The Last of Us első részét (ami már a második ráncfelvarrás volt ráadásul, mert ez eredeti PS3 után egyszer már megjelent PS4-re és ezúttal PS5-re is), valamint mindezeket kiadták PC-re is. Sehol egy új projekt?
Nem egészen! Közben persze lázasan folyt a munka valami “titkos” dolgon is, de a remasterek így is meglehetősen negatív hangokat váltottak ki sokakból. Mostanára az is kiderült, hogy egy önálló, multiplayer játékon dolgoztak, amely a The Last of Us második részének többjátékos módjából nőtte ki magát, s amit végül (tőlük szokatlan módon) kukáztak, mert belátták, hogy túl nagy fába vágták a fejszéjüket. Részemről nincs harag, mert mindig is az egyjátékos címeik miatt kedveltem őket – ebben igazán nagyok és végül részben ez is lett a döntésük egyik alappillére. Igazából csak azt lehet sajnálni, hogy rengeteg idő elment a levesbe, még ha egész biztosan folytak mellette előkészületek egy kisebb csapattal egy új single player játék előkészületein is. Ennek kiadása (de még bejelentése is) viszont meglehetősen messze van még. Nem maradt tehát más, minthogy egy újabb felújítással vigasztalódjunk, ami ezúttal a The Last of Us Part II Remastered.
No de mi a létjogosultsága egy olyan ráncfelvarrásnak, amelynek az eredetije még nincs négy esztendős sem (valamint igazából az utoljára kiadott teljes értékű játékuk)? Valljuk be, vadul hangzik még úgy is, hogy volt közben egy generációváltás (Ellie legutóbbi kalandja a PS4-es korszak nagy búcsúja volt – talán az utolsó nagy címek egyikeként tett pontot a Sony egyik nagy sikerkorszakára). Másfél éve az első rész újráját is nagy értetlenkedés fogadta, pedig ott még annyiból volt is értelme a dolognak, hogy alaposabban hozzányúltak a nyersanyaghoz, de már akkor is azt pedzegettem elfogultságom ellenére, hogy azért remake-nek, vagyis teljes felújításának hívni azért merész, viszont egy tisztes iparosmunkának azért beillett.
Nos a The Last of Us Part II Remastered ehhez képest technikailag(!) még kevesebbet tesz le az asztalra, hiszen az alapanyag több mint kíváló mai szemmel nézve is, nehéz rajta javítani. Ami történt, az a játék PS5-re való igazítása lett, de hogy a Sony elkerülje a negatív kritikákat az újrakiadás miatt, inkább tartalmilag turbózta fel a játékot. Mielőtt az újdonságok kivesézésére sort kerítenénk, “tudjuk le” ténylegesen a látványbeli különbségeket. Nos ilyen téren azt lehet kiemelni, hogy immár natív 4K-ban is nyomulhatunk, ha a minőséget választjuk, ha pedig a teljesítményt, akkor 60 FPS lesz a jutalom egy szerényebb, 1440p-s felbontás mellett. Megvallom őszintén, más különbséget én nem is igazán vettem észre. Tény hogy sokkal stabilabb az élmény, mint az előző generáción – nyoma sincs késő popoló textúráknak, vagy tereptárgyaknak és az az apróság is eltűnt, hogy néhány mozgalmasabb jelenet hátterében lévő mellékszereplők mozgása, vagy egyéb animációk (pl. tüzek) nagyon darabosak voltak. De mint mindig, örökérvényű igazságként prognosztizálható, hogy ha létezik is valami különbség, azt a Digital Foundry majd patikamérlegen kiméri.
Tisztázzuk, hogy az alapjátékról magáról keveset fogok szólni, hiszen mostanára biztos, hogy mindenki kijátszotta, akinek van PS5 a közelében – így nincs értelme újra kitárgyalni. Persze lehetne beszélni a játékot övező botrányokról, kezdve a kiszivárgott történetről, amely ismerve a sztorit alaposan felzaklatta a rajongókat. Dumcsizhatnánk az igen megosztó mondanivalóról, vagyis az üzenetről, amit a játék megpróbál átadni, de ez meg alighanem vérmérséklet szerint mindenkinél más és másféleképpen csapódik le. Részemről azt a véleményt tudom erősíteni, hogy bizony néha nem árt a másik oldal nézőpontját is figyelembe venni egy vitában, még akkor is, ha folyton ott lebeg az örök igazság, miszerint a háborús krónikákat mindig a nyertes felek írják. De ott van a LMBTQ téma is, amely miatt a homofóbok keltek ki magukból, pedig ha az első rész idején nem a cseh2-est nézték, hanem játszottak is a(z állítólag) kedvenc játékukkal, akkor már ott is bőven fel volt vezetve ez a szál. Maradjunk annyiban, hogy a történések szerves része ráadásul a téma és sokkal érdekesebben nyúl hozzá, mint az amúgy remek TV sorozat azon bizonyos harmadik epizódja, amelyről továbbra is azt gondolom, hogy semmi más célja nem volt, mint egy látványos polgárpukkasztás.
A cselekmény kitárgyalásába még ennyi év távlatából sem szívesen mennék bele, mert hát a The Last of Us Part II Remastered lényege ugyanúgy a narratíva, mint a többi (modern kori) Naughty Dog játéknak (épp ezért is volt nagyon kínos a már említett szivárgás az eredeti megjelenéskor). Ha mégis megtenném, az olyan volna, mintha egy Star Wars elemzést az “én vagyok az apád” tétellel kezdené valaki. Legyen elég tehát annyi, hogy a történések pont azon a vonalon mozognak, ami szerintem minden jóérzésű emberben felmerült az első rész után, s ami miatt azért nem lehetett fülig érő szájjal felállni a képernyők elöl, mert rossz érzéssel tölthette el a játékosokat, akik nem csak szemellenzővel figyelték mi is történt. A második rész pár év távlatából, de innen veszi fel a vonalat, a lassan csepegtetett visszaemlékezések pedig remekül adják vissza azt a vívódást, ami a szereplőkben ez idő alatt lejátszódott. A sztori tehát így indul, de tragikus események hatására csakhamar könnyes visszaemlékezésből melodrámába csap át és válik Ellie személyes történetévé. Amelynek fő mozgatórugója a gyűlölet (szép metafora, miután az első rész leginkább a feltétel nélküli szeretetről szólt).
Kanyarodjunk rá viszont ennyi felvezetés után a tényleges újdonságokra, vagyis hogy mit tartogat a csomag, ha már a vizualitás igazából annyit javult, mint amit egy jobbfajta patch nyújt egy előző generációs játékhoz. Kezdjük az egyszerűbb végéről, például az az audiokommentárral. Az otthoni filmezés szerelmesei ezt már évtizedek óta ismerhetik a DVD-k, Blu-Ray-ek jól ismert extrájaként, de játékoknál azért még mindig ritka. Mivel az átvezetők alatt hangzanak el ezek, nem meglepetés, hogy főleg a szikronszínészek sztorijait hallhatjuk, ám ez nem jelenti azt, hogy unalmasak volnának ezek az anekdotázások. Sőt, nagyon is érdekes, ahogy egy szerepre való felkészülésbe betekinthetünk és hogy mennyire nem csak annyit jelent mindez, hogy reggel felkelek, bemegyek a melóba és felolvasok pár gépelt oldalt. Sok érdekes adalék elhangzik azok számára, akiket mélyebben is érdekel a sztori.
Az alapjáték egyik érdekessége volt a gitározás lehetősége a játékon belül, most ez kapott egy külön menüpontot is a The Last of Us Part II Remasteredben, ahol kedvünkre gyakorolhatunk (tehát nem kell többé megfelelő ponton mentett játékállást betölteni). Választhatunk kedvünkre helyszínt, gitárost (Ellie mellett Joel és a zeneszerző Gustavo Santaolalla is elérhető), sőt akár gitárt (vagy bendzsót) és hozzá illő effekteket. Egyedül az hiányzik (nekem), hogy pár dal “kottáját”, vagy segítségét megkapjuk a lejátszáshoz, ami a játékban elhangzik, így marad az improvizáció. Hasonlóan részletes elemzést érhetünk el a speedrunokról (vagy ahogy a magyar változat hívja: sebességfutamokról). Nem mennék nagyon részletesen bele, de tényleg szinte jelenetekre bontva megkaphatjuk ezen a felületen az adatokat, ha a megfelelő módban indítjuk el a játékot, s még az is kiderül, hogy hol tudtunk potenciálisan időt megtakarítani.
Számomra az egyik legjobban várt lehetőség viszont az “Elveszett pályák” mód volt, talán épp azért mert magam is immár két évtizede játékfejlesztésben tevékenykedem. Érdekesnek tűnt a lehetőség, hogy egy Naughty Dog játék kivágott jeleneteit szemlélhetjük meg, még akkor is, ha kihangsúlyozottan félkész állapotban kerültek be a játékba (mivel nem lettek befejezve). Azonban még így is meglehetősen jó állapotot kapunk, részemről rengeteg sokkal inkább félkész állapottal találkoztam már a karrierem során. Sajnos azonban kissé csalódás ez a szegmens. Egyrészt három nyúlfarknyi jelenetet kapunk a történet három különböző pontjáról (elejéről, közepéről, végéről) és sajnos egyik sem túlságosan izgalmas (vagyis érthető hogy az idő és kapacitás hiányon túl miért lettek végül kihagyva). Másrészt kapunk ugyan itt is audiókommentárt, de ezek nagy része ezerszer hallott sztereotípiákat pufogtat, sok igazi érdekességet nem tudunk meg belőlük. Az viszont kifejezetten ciki (már ha nem néztem be valamit, mert akkor részemről az), hogy az egyik ilyen kimaradt rész nálam többszöri próbálkozás után is befagyott, vagyis nem tudtam befejezni.
A végére hagytam a No Return (vagyis a Nincs visszatérés) módot, ami The Last of Us Part II Remastered legkülönlegesebb újítása. Tulajdonképpen egy játék a játékban – a Naughty Dog fogta magát, elhagyta a sztorit és a jól ismert helyszíneket felhasználva kanyarított egy roguelike modot. A dolog rendkívül aprólékosan kidolgozott, saját fejlődési rendszerrel, hatalmas mennyiségű (és érdekes) módosítókkal. Random pályákból álló meneteket futva nyithatjuk ki ezeket és útközben még arra is van lehetőség, hogy az elágazásoknál válasszunk merre megyünk tovább. A pályák mindössze pár percesek, szóval nem tart sokáig egy-egy futam sem, amelyek mind egy hatalmas boss fighttal záródnak. Minden szereplő játszható (tehát nem csak Eliie és Abby), csupán meg kell nyitni őket némi játékidő árán. Pár apróság azért feltűnt és megmosolyogtató volt, például az ilyen menetekben az AI kezdésnél gyanúsan gyorsan szaladgál a megfelelő pontokra kissé illúzióromboló módon. De az is meglepett, amikor egy fertőzöttekkel folytatott menet úgy ért véget, hogy még épp rám támadt egy (magyarul végtelen számban özönlöttek és a megfelelő számértéket elérve ért véget a pálya). Ezek az apróságok kicsit összecsapott érzést keltenek ugyan, de csak szőrszálhasogatás a részemről, mert a játékmód egésze meg végtelenül aprólékosan átgondolt és kidolgozott.
Őszinte leszek: habár nagyon is el lehet veszni ebben a módozatban és játszatja magát, azért nekem nem lett a kedvencem. A The Last of Us világa meglehetősen sok feszültséggel teli, szóval az én ízlésemnek inkább az felel meg, amikor a narratív, ügyességi és akció részek megfelelő egyensúlyban követik egymást és lehetőséget adnak az emésztésre. Itt viszont nonstop akció ömlik, amely egy teljesen más hozzáállást igényel, részemről már túlságosan is intenzív volt. persze ez nem jelenti azt, hogy ne térnék majd vissza hozzá időnként, mondjuk apránként adagolva. Kicsit egyébként arra az urbánus legendára emlékeztet az egész (aminek sosem jártam utána, hogy valós-e), mely szerint vannak afrikai országok, ahol úgy vágják meg a hollywoodi filmeket, hogy minden “sallang” repül és csak az akciójelenetek maradnak meg (erre van igénye állítólag a közönségnek). Egy-egy ilyen alkotás 20-30 percre rúg a másfél-két óra helyett. Minőségi(bb) szórakozás?
Vegyes érzelmek kavarognak bennem a The Last of Us Part II Remastered kapcsán. Egyrészt ugye nem vagyok nagy rajongója a felújításoknak, és itt annyira kevés idő telt el az eredeti óta, hogy a vizualitás terén is soványka ami kapunk. Másrészt viszont ez a játék eddigi legrészletesebb, legszebb és legteljesebb változata (na és továbbra is gyönyörű), rengeteg apróbb és nagyobb újdonsággal, amely főként a rajongóknak nyújt majd sok örömöt. Akinek megvan a PS4 változat, gyakorlatilag bagóért juthat hozzá (a szokásosnak mondható 10 eurós upgrade díj fejében), de a teljes ár is igencsak mérsékelt. A régi save-ek gond nélkül áthozhatóak, így akár ott is lehet folytatni, ahol félbemaradt, vagy a progresst megtartva egy new game+ menetet indítani. Részemről már csak egy új, immár PS5-ön futott végigjátszás miatt is megéri a pénzét, valamint Seattle helyszínének újbóli bejárása miatt (nemrég a Prince of Persia – The Lost Crown tesztjében említettem, hogy volt szerencsém eljutni a városba és bizony visszaköszöntek az olyan ismerős helyszínek, mint a könyvtár, az akvárium vagy az óriáskerék, de maga a Convention Center is). Zárásként azt gondolom, hogy a remaster létjogosultsága ugyan megkérőjelezhető, de ugyanakkor a játék továbbra is remekmű és példaértékű kidolgozottsággal bír – mind a sztori, mind a játékmenet, mind a kimagasló grafika és animáció terén. Nyugodtan mondhatjuk, hogy egy gyöngyszem immár a PS5 palettáján is.
Legutóbb ezt teszteltük:
