Fejlesztő, Kiadó: Ubisoft; Platform: PC, PS4, PS5, Xbox One, Xbox Series X|S, Nintendo Switch
Rég nem látott kedvenc tért vissza a Prince of Persia – The Lost Crown képében, s ha változott is picit, szívesen látott vendég a továbbiakban is.
Minél régebben jelent már meg egy híres-neves sorozatnak az utolsó része, annál nehezebb a rajongók kedvére tenni. Így volt ez a Prince of Persia – The Lost Crown a tavalyi Summer Game Festen történt bejelentésekor is, hiszen a vadhajtásokat nem számolva 2010-ben kaptunk új részt legutóbb. Gyakorlatilag a közreadott trailert szinte szétcincálták a játékosok, mindennel bajuk volt. Kezdve a főhős fizimiskájától, a háttérzenének használt rapen át (ami valljuk be azért valóban nem ideális, de azért nem is tragikus), az új kaland nézőpontjáig.
Igen, ugyanis oldalnézetes platformjátékot álmodtak meg a Ubisoftnál az új epizód kapcsán, s hiába indult a sorozat első két része is ilyen zsánerben, mindenki a The Sands of Time féle 3D-s vonalat látta volna szívesebben. Őszintén szólva ezt a hisztit már akkor sem értettem, hiszen a játék remekül nézett ki az előzetes anyagokon, s méltó főhajtásnak tűnt a több mint harminc esztendővel ezelőtti debutálás előtt (a rotoscope-os eljárásra a mai napig rá lehet csodálkozni, ha pedig az alkotó, Jordan Mechner akkoriban írt naplóját is elolvassa valaki, akkor további élményekkel lesz gazdagabb). Őszintén szólva én még jobban is örültem ennek a változatnak.
Kivételes lehetőségként már az ősszel lehetőségem nyílt megvizslatni közelebbről a játékot, ugyanis a Ubisoft kivitte a Prince of Persia – The Lost Crownt a Seatte-ben megrendezésre kerülő PAX Westre, amelyen volt szerencsém részt venni. A kiállított build atom stabilnak és nagyon is késznek tűnt – a játék első részéből lehetett 10 percet letolni, gyakorlatilag az első boss fightig (alighanem a napokon belül debütáló public demo is ez a szelet lesz). S ami talán ennél is fontosabb, hogy arról is tanúbizonyságot lehetett szerezni, hogy a Nintendo Switchnek sem kell majd szégyenkeznie (ezen futott a bemutató), fixen hozta a 60 FPS-es képfrissítést és nagyon szépen is nézett ki a két nagytestvérhez (PS5, Xbox Series) képest közismerten gyengébb hardveren.
Ott is csak tovább erősödött bennem a meggyőződés, hogy jó lesz ez. A gameplay már ezen kis szegmens alapján is szimpatikus volt, szívesen játszottam volna azonnal tovább, ha lett volna rá lehetőség. Egyedül a sztori tűnt egy kicsit furcsának még mindig, de a helyi Ubisoftos erők is csak azt tudták titokzatosan megerősíteni, amit a marketing csapat már korábban tálalt. Vagyis hogy nem a herceget alakítjuk ezúttal kissé rendhagyó módon. Ilyen a sorozat fennállása alatt még nem volt tudtommal (de a spinoffokat annyira nem ismerem), viszont az is elmondható, hogy többször is megújult és más irányt vett már a széria, szóval részemről nem érzem annyira problémának.
Régi játékélmény, de új felállás jelenti tehát a Prince of Persia – The Lost Crown alappilléreit. A főhősünk ezúttal egy Sargon nevű ficsúr, menő raszta frizurával. Őkelme a Halhatatlanok nevű erit harci klán legfiatalabb tagja, akik tulajdonképp Perzsia védelmét látják el. A Vahram vezette hétfős csapat akkor lendül mozgásba, amikor a Herceget (Ghassant, Thomyris királynő fiát) elrabolják. A nyomok Mount Qaf elátkozott városába vezetnek, ahol egyből látszik, hogy nincs minden rendben: az idő nem a megszokott rendben halad és anomáliák övezik.
Metroidvania – divatos műfaj manapság és hát a Prince of Persia – The Lost Crown is ilyen. Adott egy hatalmas térkép, amely 11 kisebb-nagyobb szegmensre bontható, 9 boss harcot vívhatunk meg és több mint 60-féle ellenfél jöhet szembe. S ez még csak a fő csapás, mert 9 mellékküldetés is elérhető, ha valakinek van erre ingerenciája. A teljes végigjátszás is méretes, a legtöbben valahol 20 és 25 óra között fognak teljesíteni. Nekem 24-nél állt meg a számláló, de csak 62%-os teljesítettségen (magyarul én annyira nem mentem mindennek utána, csak pár útba eső extra kalandozásba kezdtem bele.
Általánosságban elmondható, hogy a játék nehéz. Szégyen ide vagy oda, én egy ponton le is vettem könnyűre, mert a boss harcok elég eltérő intenzitásúak (nem a végsők voltak számomra a legnehezebbek). Alapból dupla szabja a fegyverünk, de hamar kapunk egy íjat is, meg egy csakrát – utóbbi amellett hogy fegyver is, más haszna is lesz. Vannak ugyanis úgynevezett time powerek, amelyek közül például akad egy olyan, amivel teleportálhatunk arra a pontra, ahová a csakrát dobjuk, de a többi is elengedhetetlen (dupla ugrás, tárgyak és ellenfelek magunkhoz húzása, stb.). Említést érdemelnek még az Athra erők, amiket a teli Athra skála révén érhetünk el (gyakorlatilag a harcok során telítődik). Ezeknél olyanokra kell gondolni, mint az ellenfél megsorozása, spéci burok, ami alatt visszatöltődik az energiánk és hasonló mókás (de inkább hasznos) képességek. A checkpointként szolgáló fűzfáknál csereberélhetjük is őket (mert egyszerre csak kettő lehet nálunk), ahogy az extra lehetőségeket tartogató amuletteket is. Gyakorlatilag a harcmodorunknak megfelelően érdemes kiválasztani a számunkra legszimpatikusabb lehetőségeket.
Nem tudok semmi igazán rosszat mondani a Prince of Persia – The Lost Crownra. Akik szeretik a kihívásokkal teli akció platformereket, azok keresve sem találhatnak tartalmasabb szórakozást, pláne így az év elején. A harc java részét a vetődések, ellenfél mögé kerülések és a hárítások jelentik, de a különféle képességekkel és módosítókkal teljesen egyedire szabhatjuk az élményt. Ami érdekes húzás még, az az accessibility menü. Itt állíthatjuk a nehézségtől kezdve, a térkép részletességén át (felfedezni akarunk inkább, vagy konkrét célpontokat) akár azt is, hogy egy komplett platform szekciót át szeretnénk-e ugrani (nem tudom letagadni, hogy előfordult, amikor használtam). Kicsit sokáig kellett nélkülöznünk (és talán pont házon belüli okból az Assassin’s Creedek árnyékában) a Prince szériát, ezért becsüljük meg. Pláne hogy ha a pletykáknak hinni lehet, a sokadik kísérlet volt a feltámasztásra, de ez szerencsére most jól sült el.
Legutóbb ezt teszteltük:
