The Last of Us, alkotók: Neil Druckmann, Craig Mazin, rendezők: Ali Abbasi, Jeremy Webb, Neil Druckmann, Peter Hoar, Liza Johnson, Craig Mazin, Jasmila Zbanic, szereplők: Pedro Pascal, Bella Ramsey, Gabriel Luna, Merle Dandridge, Anna Torv, amerikai akció-kaland-dráma sorozat, 1. évad (9 rész, 43-81 perc), 2023., 18 éven aluliaknak nem ajánlott!
A The Last of Us sorozat szentjánosbogárként mutat utat a sötét éjszakában a sikeres videojáték feldolgozások sztrádáján, egyszerre találhatják meg a számításukat a játék rajongói és történetet nem ismerők is.
Az elmúlt hetek, hónapok másról sem szóltak, csak a The Last of Us-ról. Olyannyira nagy volt a hype, hogy még azok is elcsábultak, akik nem ismerik a videojátékokat. A szaksajtó pár szereplője pedig minden bizonnyal már előre megírta a kritikát, de legalábbis a hangzatos címeket (“legeslegjobbabb”). Az okokat megértem, a szenzációhajhászást kevésbé. Tény, hogy ebben az irányban (videojátékból film vagy sorozat) szinte még soha nem sikerült maradandót alkotni (fordítva igen), de most nem kezdem el sorolni, hogy milyen fércművek leptek el minket az utóbbi nagyjából harminc évben. Az viszont vicces, hogy a Tomb Raider és az Uncharted kapcsán is lejátszódott némileg hasonló a közelmúltban, ám az akkori sztároló hangok hamar változtattak álláspontjukon, s mostanában már csak erős közepesként hivatkoznak rájuk, miközben már akkor is teljesen nyilvánvaló volt, hogy vacak mindkettő.
Na de mi a helyzet akkor az HBO új, saját gyártású sorozatával, ez is megy majd a kukába a “kötelező” PR körök után? Aki leskelődött már a cikk végén, az sejtheti, hogy nem. Végre tényleg kaptak egy épkézláb feldolgozást a gamerek, szólhatnak hát a fanfárok, egymás nyakába borulhatnak a nagymamák. Hogy miért pont ez és miért pont most talált be, annak több oka is lehet. Egyrészt és elsősorban az alapanyag. Ugyanis már a 2013-ban, még PlayStation 3-ra megjelent játék is nagyon különleges volt. Persze aki nem az 1972-es Pongot látta utoljára, vagy sejti hogy a műfaj nemcsak Fifából és Call of Duty-ból áll, annak nem újság, hogy az utóbbi időben rengeteg remek mondanivalójú cím jött ki játékgépekre is.
A The Last of Us azonban ezek közül is kiemelkedett. Nem a zombiapokalpszis, mint téma volt ugyanis a lényeg, ami oly divatos volt akkoriban (The Walking Dead, Z Világháború), hanem hogy egy kifejezetten érzelmes road movie-t sikerült összehozni, ami mindezt csak díszletnek használta. Aki nem ismeri a sztorit, annak röviden elég annyit tudnia, hogy középkorú, piti csempész férfi és egy szemtelen tinilány sorsa fonódik össze a kegyetlen, posztapkaliptikus világban, ahol a túlélés mindennapos feladat. Joelnek ugyanis nyakába szakad Ellie felügyelete, s el kell kísérnie a szebb napokat is látott Egyesült Államok másik szegletébe. A kezdeti ellenséges viszony azonban váratlanul átfordul az út során és erősen kötődni kezdenek egymáshoz ahogy jobban megismerik egymást, illetve kiderül hogy a lány szerepe miért is olyan fontos.
Egy másik ok a sikerre, hogy Hollywood végre kellő tisztelettel és alázattal nyúlt hozzá a témához. Nem “itt a zsé, hoci ide a jogokat” alapon jártak el, hanem bevonták a játék fejlesztéséért felelős legfőbb embert is, vagyis annak íróját, direktorát. Neil Druckmann (aki a készítésért felelős Naughty Dog alelnöke is) ráadásul nem csak mint tanácsadó kiabált be a partvonalról, hanem a sorozat egyik fő alkotója és egy részt rendezett is. A másik főkolompos pedig az a Craig Mazin, aki a Csernobillal bizonyította, hogy képes életszagú, feszültséggel teljes és hiteles produkciót lerakni az asztalra. Ketten erős párost alkotnak.
A sorozat nagyjából 80%-ban követi a játék sztoriját, de egyes jelentek kedvéért letér az ösvényről és nem másol szolgai módon. Ennek számtalan oka van, például hogy hiába az HBO “minden pénze”, néhány jelenet még így is bizonyára költséges és igen melós lett volna (látványosan hiányoznak pl. a vizes settingek). Másrészt viszont az alkotók éltek azon szabadságukkal, hogy egyszerűen máshogy interpretáljanak egyes történéseket. Erre mondjuk az új közönség miatt szükség is volt, hiszen nem mindenki játszott a játék változattal. A kedvükért, kicsit jobban el is kellett magyarázni a dolgokat, például a pilot felvezetése jóval hosszabb, részletesebb és korábbról is indul.
Azon lehet vitatkozni, hogy kinek, melyik tetszik jobban, de talán nem is az a lényeg hogy jobb-e vagy rosszabb a sorozat megvalósítása, hanem, hogy másabb. Szerencsére a legtöbb esetben apró változtatásokra kell gondolni, de az is igaz, hogy sokszor én már kicsit túl szájbarágósnak éreztem a léptéket, pláne amikor olyan témáknak ágyaztak meg, amik csak részekkel később történnek meg. A sorozat formátum amúgy már csak azért is szerencsés, mert filmadaptációként (ami fel is merült, de el is vetélt) sokkal nehezebb lett volna akár még három órába is mindent bezsúfolni. Az első évad ugyan 9 részre rúg, de még így is éppen hogy belefért minden. Persze a DLC-ként megjelent Ellie előzménytörténetre, erre is elmegy egy teljes epizód, de így is maradtak ki azért dolgok.
A másik oldalról viszont került be új tartalom is, ami egyszerre jelent új szereplőket, illetve új jeleneteket is. Ezek közül is a 3. epizódot majdnem teljes egészében uraló szálról érdemes beszélni, s anélkül hogy elspoilerezném a tartalmát, máris kijelenthető, hogy az egész széria legmegosztóbb részeként lesz emlegetve. Ezen történések egyébiránt a játékban is helyt kaptak, de ott csak feljegyzésekből ismerhettük meg, itt viszont le lett forgatva sztori. A gond igazából inkább a téma érzékenysége (amit mindenki változó lelkesedéssel fog fogadni), illetve hogy egy mellékszereplő sztorija lett kibontva, ami erősen elviszi a fősodorról a figyelmet. Az pedig, hogy ennek következtében a sorsa is máshogy alakul, azzal a játék történésének egyik legjobb része ment a kukába, illetve az ezt követő “poén” se szól már úgy, sőt kicsit a levegőben lógva is marad.
Térjünk át azonban a szereplőkre, hiszen amint felmerült a sorozat készítése, egyből azon kezdett tanakodni mindenki, hogy ki tudná hitelesen eljátszani Joelt és Ellie-t. Közös nevező természetesen(?) nem volt, de azt kell mondjam, hogy Pedro Pascal remek választás volt a férfi főszerepre. Kellőképpen hitelesen tudja hozni a búskomor, ámde mégis karizmatikus karaktert, a felvezetés tragikus történése pedig továbbra is az egyik legerősebb jelenetét hozza az ő értelmezésében is. A sorozatban jóval sérülékenyebb is, nem egy sebezhetetlen gép, gyakran gyötrik a korának megfelelő problémák. Egyetlen apróságot mégis muszáj megjegyezni, ez pedig a korosodás. A prológus és a fő cselekmény között ugye húsz esztendő telik el, mégis ez alig látszik meg a szereplőkön, Pascal például kap néhány ősz fürtöt és kész. Erre azért odafigyelhettek volna picit jobban.
Ellie castingja már nem volt ennyire megosztó, ugyanis Bella Ramsey (érdekesség, hogy mind a ketten a Trónok Harcának köszönhetik a szélesebb körben kivívott hírnevet) szerepeltetését egyértelmű utálat fogadta, mondván egyáltalán nem hasonlít a játékbeli Ellie-re, és még csak nem is csinos. Személy szerint én sem kimondottan örültem, leginkább az előbbi okból, de mégis kíváncsian vártam, hogy mit hoz majd karakteres megjelenésű kis hölgy. Nos hasonlóságot a legjobb sminkmesterek sem tudtak elérni, de talán nem is volt cél. Egyszerűen el kell vonatkoztatni a külső jegyektől és pusztán a színészetre koncentrálni, ugyanis az angol színészpalánta igencsak elkapta a karaktert. Nagyon jól hozza a sértődött, mindenkire berágott, kifejezetten irritáló, undok tinit. Érzésem szerint néha már kicsit túl is lő a célon (lehet csak az arcára olykor kiülő örült/idült vigyor teszi – mintha folyamatosan várná a visszajelzést, hogy “na, jó voltam?”), de azért végig hiteles marad – talán csak több tapasztalatra van még szüksége, lévén elég fiatal még mindig. A nagy kérdés az is marad, hogy a második rész történéseit ismerve (amely egyben a második évadét is jelenti) mennyire fog tudni felnőni a feladathoz. Fun fact, hogy az elsőben Ellie 14 esztendős, míg a másodikban 19. Bella Ramsey már most annyi, de nem néz ki csak 14-nek.
A további casting is hasonlóan jól sikerült, de nem kezdenék névsorolvasásba, mert nem tudnék kiemelni senkit. Általánosan jól sikerült a színészek kiválasztása, még ha néhány szereplő a PC jegyében le is lett cserélve mexikóira, vagy afroamerikaira – ez nem változtatta meg a játszott karaktereket. Az viszont kifejezetten vicces, hogy a játék két főszereplője, azaz Troy Baker és a Ashley Johnson is kapott egy-egy nyúlfarknyi szerepet – kicsit sorsszerű, vagy ironikus, hogy milyen karakterekként, de ez maradjon meglepetés.
A végére hagytam a látványt, mert itt nincs igazán miről beszélni, hiszen az előzetesekből és a promó képekből abszolút lejön. Nagyon jól sikerült visszaadni a játék hangulatát, ehhez persze hozzájön, hogy a készítők rá is játszottak, hogy egyes jelenetek pont olyan kameraszögből és pont olyan díszlettel legyenek felvéve (hozzá pedig jó néhány dialógus is pontosan ugyanúgy szól). Az immerzió tehát tökéletes, s ugyan akciórészből kevesebb van (inkább a drámára lett helyezve a hangsúly), illetve a clickerek mozgása helyenként kissé pantomimes, totálisan úgy érezhetjük mintha az alternatív poszt-apokaliptikus jövőbe csöppentünk volna.
Ha mérleget kell vonni, akkor a sorozat remekül sikerült, de személy szerint azt gondolom, hogy a játék még mindig jobb mind a történetmesélést, mind a szereplőket tekintve. Ha valaki venné a fáradtságot (mert eddig még nem tette), akkor annak is a legújabb, tavaly ősszel megjelent PS5-ös iterációját érdemes elővenni, ami a legjobb változat a három eddigiből. Ami azonban a legfontosabb, hogy a The Last of Us TV sorozatként sem vall szégyent: hiteles, hozza a miliőt, és a történések sem szakadnak el az ott látottaktól többnyire. A jelek szerint a széria itt is sikerre van ítélve, s habár még van tér a fejlődésre (majd a 2. évadban, hiszen berendelve), azért mindenképpen jó példát mutat, hogy lám lehet a videojáték feldolgozásokat jól is csinálni. Remélhetőleg mindez megágyaz majd más, minőségi tartalmaknak is, és nem egy újabb eszetlen, “amaz sikeres lett, dolgozzunk fel mindent” jellegű mozgalmat indít el.
