Észak-északnyugat (North by Northwest), rendező: Alfred Hitchcock, forgatókönyvíró: Ernest Lehman, operatőr: Robert Burks, zene: Bernard Herrmann, szereplők: Cary Grant, James Mason, Martin Landau, Eva Marie Saint, amerikai bűnügyi film, 131 perc, 1959 (12)
Tévedések végjátéka
Idén már 65 éves az Észak-északnyugat, ami nem csak Alfred Hitchcock, hanem a 120 esztendeje született Cary Grant egyik legjobb mozija. Ráadásul az ő alakítása és kisugárzása inspirálta később Ian Fleming 007-esét, de még számos okot fel lehet sorolni, miért kötelező látni.
Alfred Hitchcock a filmtörténet egyik legnagyobb hatású rendezője, nem véletlenül tanulnak tőle ma is. Rendezői talentumát az sem viselte meg, amikor a némafilmek hangosra, majd színesre váltottak. A hangosfilmek megjelenése számos némafilmsztár karrierjére a guillotine bárdjaként sújtott, nem kímélve a legnagyobbakat sem. E letűnt kor margóján talán legmeghatóbb mementóként Az Alkony Sugárút (Sunset Boulevard, 1950) tündököl.
Szinte nincs olyan filmes műfaj, amelyre Hitchcock ne lett volna hatással. Sokoldalúságát az Észak-Északnyugat című filmje is igazolja, amely a kémfilmek előfutáraként megalkotta a brit mozitörténet legnagyobb brandjét, s egyben legsikeresebb kasszasiker sorozatát, ezt még a legkitartóbb James Bond-rajongók is elismerik. Cary Grant stílusa, attitűdje, kisugárzása pedig olyan hatással bírt, hogy Ian Fleming őt szemelte ki az első Bond-mozi, a Dr.No (1962) 007-es ügynökének szerepére.
Ernest Lehman tökéletes dramaturgiával megírt forgatókönyvének és Hitchcock zsenijének hála, az Észak-Északnyugat hátat fordított a kémfilmek addig megszokott álmos frázisainak. A rendező a feszültség fenntartását a vágás, a képi világ és a zene segítségével is el tudta érni. A film lenyűgöző képi világa a VistaVision és persze Robert Burks operatőr munkáját dicséri.
A film színesben (Technicolor) és a Paramount Pictures által 1954-ben létrehozott VistaVision nagyméretű filmformátumban forgott. Ez volt a 35mm-es mozgókép-formátum nagyobb, szélesebb felbontású és képméretű változata, ami nem anamorfikus lencsékkel készült. A VistaVision kamerákban a film nem vertikálisan, hanem horizontálisan futott, lehetővé téve a képterület körülbelül kétszeres növekedését. Ezzel a formátummal sokkal nagyobb szélesvásznú képet kaptak és a CinemaScope-pal ellentétben nem kellett semmilyen optikai adapter sem a filmfelvételhez, sem a vetítéshez. Emellett sokkal jobb képminőséget eredményezett (élesebb képet, kevesebb szemcsét). Mostani digitális viszonylatban az IMAX-et lehetne utódjaként megnevezni, ami a hagyományosnál sokkal nagyobb méretű és felbontású képek vetítésére szolgál. Bár a film gyártása lassan haladt, meg is ugrotta a 3 millió dolláros költségvetést, az MGM a 2 óra 16 perces játékidőből faragott volna le, Cary Grant pedig biztos bukást jósolt a filmnek, de mindezek ellenére a bevétel háromszoros szorzóval zárt.
Roger O. Thornhill (Cary Grant) igazi Jackpot: sikeres, intelligens, sármos, jó humorú manhattani reklámszakember. Kényelmes élete egy ártalmatlannak tűnő ebéd alatt szinte megsemmisül, miután összetévesztik egy nemzetközi kémmel. Elrabolják, majdnem megölik, ittas vezetés miatt letartóztatják, majd miután kiengedik a börtönből, gyilkosság vádjával találja szembe magát. Ez így persze csak egy sokadik, sablonos kémfilm lenne, ha nem Alfred Hitchcock rendezte volna.
Thornhill szerepére James Stewart pályázott, de Hitchcock szerint a színész túl öreg volt a karakterhez, legalábbis erre hivatkozva utasította vissza őt, hogy aztán Cary Grantet szerződtesse, aki mellesleg négy évvel volt idősebb Stewartnál. Ráadásul Grant brit volt, míg Stewart amerikai. Grant tökéletes választásnak bizonyult, ő az elegancia, a kifinomultság, a gentlemanlike mintaképe, jóképű, karizmatikus, mindig decens, de sosem modoros, laza és természetes. Köztudott, hogy Hitchcock rajongott a szőkékért, a női főszerepre először kedvenc múzsáját, Grace Kelly-t kérte fel, aki sajnos hercegnői teendői miatt már nem tudta vállalni. Kim Novakot is megkörnyékezte az ajánlattal, de az időzítés nála sem volt tökéletes, így esett a választása Eva Marie Saint-re, a gonosz szerepét pedig az ördögi mosolyú James Mason kapta. Meg kell még említeni a Thornhill édesanyját alakító színésznőt, Jessie Royce Landis-t (most vagy a gének, vagy a sminkesek végeztek jobb munkát), aki valójában csak 8 évvel volt idősebb a fiát alakító Cary Grantnél.
A film az átlagnál több munkát adott a díszlettervezőknek, a rendezőtől ugyanis több helyszínre vonatkozóan elutasították a forgatási engedélyeket, így azok a jelenetek az MGM stúdióban készültek el. Az első nehézséget az ENSZ épületében való forgatás jelentette, mivel ez volt az egyik olyan helyszín, ahol megtagadták az engedélyt, ezért azt a jelenetet, amikor Thornhill felmegy az ENSZ épületének lépcsőjén, egy, az utca túloldalán álló szőnyegtisztító cég autójából vették fel gerillában, a belső termeket pedig később stúdióban reprodukálták.
A Mount Rushmore Nemzeti Emlékműnél sem sikerült forgatási engedélyt kapniuk, így végül az elnököket ábrázoló torzókat is az MGM stúdiójában építették fel. Hitchcock azzal sem lopta be magát az engedélyeket kiadó tisztviselők szívébe, amikor előállt az ötlettel, hogy Cary Grant Washington elnök orrán csússzon le, az illetékesek ezt tiszteletlenségnek vélték, s válaszul a forgatást két napra korlátozták. A Mount Rushmore tetején álló ház (Phillip Vandamm House) szintén díszlet, valójában csak egy matt festés „matte painting” volt, aminek az a lényege, hogy a kamera elé tesznek egy üveglapot és egy szakember (matte painting artist) ráfesti a kívánt képet és úgy filmezik le, hogy a kamera nem mozdul. (Hatalmas nagytotálokhoz használják ezt az optikai effektet, olyan jelenetekben, ahol az objektumok a távolban vannak). Azért persze eredeti helyszíneken is forgattak: Plaza Hotel (New York), Grand Central Terminal (New York), LaSalle Street Station (Chicago), Chicago Midway Airport.
„Crop Duster Attack”
A film kvintesszenciáját azok a tökéletesen megkomponált képsorok adják, ami talán minden idők legkultikusabb jelenete lett, s a „A 100 legjobb filmpillanat” listáján még mindig előkelő helyen áll. Hitchcock ezt leginkább csak azért forgatta le, mert egy ideje már szeretett volna egy olyan filmet készíteni, ami megkerül minden horror-, vagy thriller klisét. Értve ezalatt, hogy a legtöbb addigi thrillerben és horrorban a főhős éjszaka, egy sötét sikátorban, vagy egy ház emeletére menekülve várja végzetét. Hitchcocknál ezúttal a kaszás egy napsütötte, kietlen úton érkezik, s áldozata a semmi közepén várja, egy olyan helyen, ahol tényleg nincs hová bújni. A rendező megmutatta, hogy a végtelen tér is milyen gyilkos tud lenni. 
Közel hét percig alig hangzik el párbeszéd, s ami talán a legszokatlanabb, hogy az egész jelenet alatt nemhogy az ilyenkor „kötelező” hatáskeltő zene nem szól, egyáltalán nem szól semmiféle zene. Ez a semmi nem történik, és mégis minden történik valamilyen fura elegye. Mert közben sorra feltűnik a potenciális gyilkos, vagy gyilkosok: egy elhaladó autó, egy buszra váró idegen, egy indokolatlanul arra szálló repülőgép, aminek a pilótája olyan, mint a kamionsofőr Spielberg Párbajában vagy szintén Spielberg cápája, amit csak kb. az ötvenedik percben látunk először. S ez az arctalan üldözés, a teljes kiszolgáltatottság érzése minden borzongás alapja, amikor nem tudod, hogy ki elől és miért kell menekülnöd. A gépet egy hivatásos pilóta, Robert Carder Coe irányította. A „Yellow Peril” néven is ismert N3N az Egyesült Államok haditengerészetének egyik gépe volt a második világháborúban, de nem sokkal a háború után kivonták a szolgálatból, a 70-es évekig néhányat terményporozásra alakítottak át. Ez a jelenet a filmben Indiana vidékén játszódik, de valójában Kalifornia középső részén (Cholame, California) készült, azon az útszakaszon, ahol James Dean 1955-ben autóbalesetben életét vesztette.
A film zenéjét Bernard Herrmann amerikai karmester és zeneszerző jegyzi, aki már több Hitchcock filmhez komponált zenét (Szédülés, Az ember, aki túl sokat tudott, Marnie, Bajok Harryvel, A tévedés áldozata, vagy a Psycho), de számos nagysikerű film dallamait is neki köszönhetjük: Moby Dick, Aranypolgár, Taxisofőr, Fahrenheit 451, hogy csak párat említsünk.
Az Észak-északnyugatot a 32. Oscar-gálán összesen 3 kategóriában jelölték (Legjobb eredeti forgatókönyv, látványtervezés, vágás), de egyet sem kapott meg. Az év abszolút győztese minden fontosabb kategóriában a Ben-Hur lett a maga 11 Oscar-díjával. Az Észak-Északnyugat az eltelt hat évtized ellenére ma is rendkívül szuggesztív erővel bír. Ez jellemzően az a film, ami nagyvászonért kiált, ezért, ha valamelyik art mozi műsorára tűzi, vétek lenne kihagyni.
Sir Alfred Hitchcock megkerülhetetlen, géniusza ma is rengeteg filmben visszaköszön, utat mutat, sosem megy ki a divatból, örök, akár a farmer, vagy a The Rolling Stones. Zsigeri tehetsége volt ahhoz, hogy a legbanálisabb helyzeteken is olyat csavarjon, hogy a néző tényleg csak pislogni tudjon. Tette mindezt abban a korban, amikor a mostani filmes technika töredéke sem állt rendelkezésére. Tehetségének és képzelőerejének vegytiszta elegye csodálatos alkotásokkal gazdagította a mozi panteonját. Ő volt az ember, aki mindent tudott.
A legutóbbi kötelező:
