A gróf (El conde), rendezte: Pablo Larraín, forgatókönyvíró: Guillermo Calderón, Pablo Larraín, szereplők: Jaime Vadell, Gloria Münchmeyer, Alfredo Castro, chilei horror, 111 perc, 2023., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
A még dobogó szívünket diktátorok falják
Kafka óta tudjuk, hogy a szó szerint értelmezett metaforának, mint kreatív alapötletnek mekkora ereje van. Egy, csak a nyelvi kommunikáció szintjén létező, ám vizuális természetű költői kép megelevenedése már önmagában is nehezen fokozható állítás, így egy műalkotásnak elég, ha pusztán ezt az ötletet is elbírja (így válhatott az Átváltozás klasszikussá). Jelen filmünk, A gróf a „vérszívó politikus” metafora szó szerinti megjelenítésénél többre vállalkozik, sokkal többre, de hiába a Pinochet-család számláinak összegével vetekedő ötletcunami, ha alatta minden összedől.
Chile rettegett diktátora, egy országnyi nép kollektív traumájának okozója, népnyúzó szadista tömeggyilkos ebben a felállásban egy kétszázötvenedik évét taposó vámpír, aki eredetileg Marie Antoinette idejében szolgálatot teljesítő francia katona volt, amíg annak becses fejét el nem távolította testéről a feldühödött francia nép. Az ekkor még Claude Pinoche néven futó vérszopó a kivégzés pillanatában megesküdött, hogy az összes forradalmárt megöli, az összes tekintélyelvűséget és/vagy királyi méltóságot nem tisztelő csoportosulást a földdel teszi egyenlővé. Teltek-múltak az évszázadok, kalandorunk Dél-Amerikába, aztán Chilébe került, ahol aztán vérben térdig gázolva vette át az ország irányítását, és lett belőle „Az a bizonyos” Augusto Pinochet tábornok. Az idő viszont telik, vámpírunk is rozsdásodik, és egy nap, visszavonulván isten háta mögötti kunyhójába komoly döntésre szánja el magát. A dolgok azonban bonyolódnak…
Az alapötlet nagyon infantilis, ám ugyanannyira kreatív is. Rendezőnk, a Chile első számú filmeseként számontartott Pablo Larraín (Jackie, Spencer) az eddigi súlyos politikai-történelmi darabjaihoz képest húzott egy merészet, és egy némiképp bumfordibb alapötlettel, pontosabban ötletek összekeverésével állt elő, melyből a történelmi-politikai szál egyáltalán nem hiányzik, csupán átalakul. Ha egy műfaji behatárolást szeretnénk adni A grófnak, leginkább egy provokatív, gore jelenetekkel is jócskán megpakolt horror-vígjátékra hajazó szatírának nevezhetnénk.
A chilei közönségnek biztos nagyon satisfying nézni a szörnyparódiaként megjelenő Pinochetet, kábé annyira, mint amennyire Izraelben lehetett nagy élmény anno a Becstelen Brigantyk, ahogy a Medvezsidó lepuffantja a Führert. Próbálom átérezni a politikai kielégülést. A horror-vígjáték műfaj a tragikusat teszi nevetségessé, megtanít felülkerekedni a világban egyébként szörnyűségként és tragédiaként tapasztalt dogokon. Mert a halál, a gyilkosok, vagy a szörnyek mind tragédiák, hiszen a civilizáció „túloldalán” foglalnak helyet, melyeket alapvetően elzárunk „normális” hétköznapjaink elől, és maximum a kultúra egyes csatornáin keresztül szembesülünk velük. Ezért a horror-vígjáték mindig hordoz magában egyfajta diszkomfortérzetet, mivel pont az a célja, hogy kimozdítsa az alapvetően meghátrálásra késztető entitásokra adott bevett reakcióinkat, ezáltal önmagunk meghaladására késztetve minket. Így Pinochet sem tűnik a filmet nézve vérmes diktátornak, pontosabban annak tűnik, de nevetünk rajta, ahogy görnyedt háttal a leturmixolt szíveket tömködi ráncos ajkai közé.
Ami további pozitívum lehet, az a várakozáson felüli zseniális párbeszédek. Rettentő komplex hatást kell megtartaniuk, kényesen balanszírozva számtalan minőség között. A gróf dialógusai egyszerre humorosak és tárják fel a karakterek világhoz és egymáshoz való viszonyát egyazon pillanatban (melyre szükség van, hiszen alternatív történelem, élettörténet és vámpír-mitológia prezentálása zajlik a film világában, nincs kecmec, sokat kell belesűríteni kevés időbe) – mindezek mellet pedig ironizálni sem felejtenek el.
A film során továbbá csak gyűlnek és gyűlnek a karakterek, nekik személyiséget pedig a megnyilatkozásaik adnak, akár Pinochet tábornok mindennapi kommunikációjába belefűzött baloldalgyűlöletét, akár a gyerekei pénzről való beszédét, akár Carmencita nővér Istent magasztaló barokkos körmondatait hallgatjuk, akár a rejtélyes narrátor karakterekhez fűződő viszonyát szeretnénk kisilabizálni. A gróf egy felettébb verbális film.
Az ambíció tehát becsülendő, hazánkból, Magyarországról nézve viszont a politikai figura nem telepszik rá annyira az alkotásra mint telepedhet egy honi néző szemében, így sajnos előjönnek filmünk hibái is.
Hiába a remek párbeszédek, ha az ember egy idő után nem tud a hatása alá kerülni, mert a környezet, melyben helyet foglalnak, olyan zavaros mint a francia forradalom és a chilei puccs politikai klímája összeadva. A gróf elkezdődik egy (jelen szövegben is megemlített) nagyon markáns, alternatív (horror) történelem építéssel, majd ebből váltunk a történet tényleges premisszájára, ami gyengének, furcsának és felemásnak hat az előzményekhez képest. Aztán a mozi kétharmada táján ez a premissza el lesz hagyva, de mindegy is, mert annyi új karakter és jelenség jön be időközben, hogy el is felejtettük, hogy ez a rengeteg karakter minek is gyűlt össze egy pusztai kunyhóban? Szerteszét tart a film, ami több okból is magyarázható.
Egyrészt, amilyen bravúrosan képes stílust tartani a dialógokban, annyira nem képviseli elég biztosan a hangvételét a történet és a filmnyelv szintjén. Van benne minden, gore is, paródia is, groteszk is, ármánykodás is, szerelem is, egyébként csodaszép fekete-fehér képi világ is (a rendező állandó operatőrét, Sergio Armstrongot Edward Lachmanra cserélte, aki Oscar-várományos jelen munkájáért), de egyik sem tűnik olyannak, mintha a film állítása lenne, mintha a film egyik vagy másik fajta jelenetben találná meg az identitását. Az Evil dead 2 mint horror-vígjáték azért tud működni, mert identitását a humorban és a félelemben egyaránt megtalálja. A gróf hiába villant fel ezen kívül még számos identitásképző pontot, egyik mellett sem kötelezi el magát.
Másrészt sok minden nagyon vaskosan van jelen benne (a narrátorral való játék, a politikai szatíra, a szörny-paródia), de élvezetes műfajmix helyett csak értetlenség marad, mivel a zavaros hangvétel által maguk az egyébként kreatív megoldások is zavarosan integrálódnak a nagy egészbe. Harmadrészt pedig, a karakterek motivációi, pont a fokozódó zavarosság miatt céljukat tévesztik, fokozatosan egyre irrelevánsabbnak tetszenek és elvesznek a a történések között.
A gróf egy nehezen kezelhető műfaji kavalkád, amit ember legyen a talpán, aki biztos kézzel tud kormányozni. Az ambíció becsülendő, azért is, mert nagyon ritkán látni politikusokat ennyire nem tisztelő mozgóképes alkotást (a világ rengeteg pontján ráférne a közéleti klímára, hogy politikusokat ennyire nem tisztelő alkotásokat nézzen a nagyérdemű…), de ez nem elég sajnos, azt össze is kell fogni egy koherens egésszé. Itt ez most nem sikerült. Lehet próbálkozni!
