Polgárháború (Civil War), rendezte: Alex Garland, szereplők: Kirsten Dunst, Wagner Moura, Cailee Spaeny, angol-amerikai filmdráma, 109 perc, 2024., 18 éven aluliaknak nem ajánlott!
Képekre száműzött őrület
Amerika nemsokára választ, Alex Garland filmjében már megtette, ami azzal járt, hogy több állam is kivált a szövetségből. Riporterek egy csoportja a fővárosba indul a létező legjobb sztoriért, előbb azonban túl kell élniük a hosszú utat, amire nincs semmi garancia. Az Ex Machina és az Expedíció rendezője, A part, a 28 nappal később, Napfény forgatókönyvírója a Polgárháborúval újfent bebizonyítja, hogy tulajdonképpen bármilyen műfajt képes párosítani a művészi ábrázolásmóddal. 
Polgárháború dúl az Egyesült Államokban, a harmadik ciklusát töltő elnök megadja az utolsó esélyt a szakadár államoknak a visszatérésre. Az összeszokott haditudósító páros elindul New Yorkból Washingtonba, hogy interjút készítsenek vele, egy rutinos öreg róka és egy zöldfülű újonc is csatlakozik hozzájuk. A hosszú, fárasztó és életveszélyes út során őszintén vallanak egymásnak a munkájukról, miközben betekintést nyerünk egy szétszakított és megosztott nemzet hétköznapjaiba. Szétlőtt városok, elhagyott autók, halottak, romok, roncsok, az út szélén menekülő emberek. 
Emlékeim szerint ez az első olyan írás, amiben megemlítem az előzetest, ráadásul rögtön az elején, de úgy érzem, muszáj megtennem. Az előzetesek célja ugyanis az, hogy felkeltsék a nézők figyelmét és kedvet csináljanak az adott film megtekintéséhez. Az előzetesek „gyártása” egy külön szakma, aminek megvannak a maga trükkjei és fogásai, de a reklám soha nem lehet egyenlő a megtévesztéssel. Éppen ezért haragszom nagyon a Polgárháború előzetesére, mert bár a film jeleneteiből van összevágva, olyan (de tényleg) szinten megvezeti a gyanútlan nézőt, hogy azt elmondani nem lehet. Aki annak reményében ül be a moziba, hogy egy dinamikus, minden képkockájában kegyetlen és erőszakos filmet fog látni, az bizony csalódni fog. Szerencsé(nk)re Alex Garland ennél sokkal okosabb és tehetségesebb fickó.
A Polgárháború ugyanis egy road movie: négy ember egy autóban ülve tesz meg ezernéhányszáz kilométert, miközben megállnak tankolni, aludni, fényképezni és beszélgetnek az életükről, a szakmájukról. Ráadásul egy művészi elemekkel átszőtt, magas esztétikai értéket képviselő road movie, mely zavarba ejtően szépen ábrázolja az emberi kegyetlenséget, a közönyt, a kiégést, az ambíciót és az őrületet. A polgárháború aktív és passzív résztvevői, valamint az azt dokumentáló sajtómunkások közötti interakciókat sokszor oda nem illő zene kíséri, ami még bizonytalanabbá teszi a nézőt, hogy mégis milyen gondolatokkal a fejben illik nézni az adott jelenetet.
Nem tudjuk pontosan, hogy miért történt ez az egész, nincsen visszatekintés, sem politikai követelések és okfejtések. Egyikük el is mondja, ha egy haditudósító mélyebben beleásná magát a történésekbe, akkor hamar elveszne a miértekben, az pedig nagyon nem ajánlott. Mi is csak annyit látunk az egészből, amennyit ők megmutatnak. A kiváltó okok és az elérendő célok ismeretlenek, csak a most van, a tökéletes pillanat egy jó képre, az ölésre vagy éppen arra, hogy tudomást se vegyünk a körülöttünk zajló eseményekről. Ahány ember, annyiféle képen éli meg a polgárháborút.
50 millió dollárból valami olyasmit hoztak össze nekünk, ami mind látványban, mind pedig mondanivalóban sokkal többnek néz ki. Az út során ellőtt fekete-fehér képek bármelyik sajtófotó kiállításon aratnának, ezúttal azonban azt is megmutatják, milyen körülmények között készültek, mit kockáztatott vele a fotós, mennyire volt életveszélyben. Elképesztő felelősség van a vállukon, mert nagyon nem mindegy, hogy mit és hogyan mutatnak meg. Az egyikük teljes joggal ad hangot csalódottságának, hiszen úgy tűnik, teljesen feleslegesen járta be a világot és készített hasonló felvételeket, mert végül ugyanez történt az Egyesült Államokban is.
Alex Garland egy lassú, elmélkedő cselekménybe ágyazott be kegyetlen jeleneteket, melynek során a zöldfülű újonc egyre közelebb kerül a szakmához, miközben mindazok, akikre felnézett és akik elindították a pályán, egyre távolabb kerülnek tőle. Az őrület hazaért, átlépte az otthon küszöbét, mit lehet még erről elmondani. Kitartás, az akció sem marad el, a lezáró rész olyan ütősre sikerült, hogy A sólyom végveszélyben hozzá képest egy matiné előadás. Az előzetest komolyan felejtsük el, a Polgárháború filozófiai és pszichológiai síkon operál, hogy a legváratlanabb pillanatokban dobjon be golyó szaggatta emberi testeket a maradandó moziélmény érdekében. A színészi játékra sem lehet panasz, de a karakterekből többet és árnyaltabbat is kaphattunk volna, mert a játékidő simán elbírja. Ja igen, Jesse Plemons a legutolsó mellékszerepben is zseniális. 
