
Képekre száműzött őrület
Amerika nemsokára választ, Alex Garland filmjében már megtette, ami azzal járt, hogy több állam is kivált a szövetségből. Riporterek egy csoportja a fővárosba indul a létező legjobb sztoriért, előbb azonban túl kell élniük a hosszú utat, amire nincs semmi garancia. Az Ex Machina és az Expedíció rendezője, A part, a 28 nappal később, Napfény forgatókönyvírója a Polgárháborúval újfent bebizonyítja, hogy tulajdonképpen bármilyen műfajt képes párosítani a művészi ábrázolásmóddal. 


Nem tudjuk pontosan, hogy miért történt ez az egész, nincsen visszatekintés, sem politikai követelések és okfejtések. Egyikük el is mondja, ha egy haditudósító mélyebben beleásná magát a történésekbe, akkor hamar elveszne a miértekben, az pedig nagyon nem ajánlott. Mi is csak annyit látunk az egészből, amennyit ők megmutatnak. A kiváltó okok és az elérendő célok ismeretlenek, csak a most van, a tökéletes pillanat egy jó képre, az ölésre vagy éppen arra, hogy tudomást se vegyünk a körülöttünk zajló eseményekről. Ahány ember, annyiféle képen éli meg a polgárháborút.
Alex Garland egy lassú, elmélkedő cselekménybe ágyazott be kegyetlen jeleneteket, melynek során a zöldfülű újonc egyre közelebb kerül a szakmához, miközben mindazok, akikre felnézett és akik elindították a pályán, egyre távolabb kerülnek tőle. Az őrület hazaért, átlépte az otthon küszöbét, mit lehet még erről elmondani. Kitartás, az akció sem marad el, a lezáró rész olyan ütősre sikerült, hogy A sólyom végveszélyben hozzá képest egy matiné előadás. Az előzetest komolyan felejtsük el, a Polgárháború filozófiai és pszichológiai síkon operál, hogy a legváratlanabb pillanatokban dobjon be golyó szaggatta emberi testeket a maradandó moziélmény érdekében. A színészi játékra sem lehet panasz, de a karakterekből többet és árnyaltabbat is kaphattunk volna, mert a játékidő simán elbírja. Ja igen, Jesse Plemons a legutolsó mellékszerepben is zseniális.


