Fejlesztő: René Rother; Kiadó: Devolver Digital; Platform: PC
Bosszúszomjas olvasóinknak remek lehetőséget tartogat a Children of the Sun a feszültség levezetésére. Sokkal humánusabb, mint például nekiesni egy kollégának a munkahelyen.
“Boom a fejbe – halott vagy haver!” – szólt anno a sláger és a Children of the Sun felvezetéséhez keresve sem találhatnánk jobb frázist, merthogy egy mesterlövész szimulátornak tűnik első látásra a drága. Hogy mégis mennyivel több, az menet közben derül ki, ugyanis “Evés közben jön meg az étvágy”, meg a “A puding próbája az evés”. Na jó, abbahagyom a közhelyek pufogtatását, de hogy a játékban igenis van kurázsi, azt mi se bizonyítja jobban, hogy világszerte az egész szaksajtó rárepült és egyöntetűen az egekig ajnározta. De valóban ennyire jó?
Az igazság valahol a két véglet között van. A játék már a vizualitásával dob egy erőset, ugyanis az élénk, nem éppen szemnek kedves és természetellenes színvilágával nagyon egyedi stílust kreál. Az elnagyolt poligongrafika és pixeles tereptárgyak csak súlyosbítják a helyzetet, ahogy a főhős és a háttértörténet nemkülönben. Egy igazi bosszú történetet kapunk, ahol egy fiatal lány kezét segíthetjük, amint becélozza és szépen egyesével le is puffantja a gonosz szekta tagjait, akik mindenféle csúnyaságot csináltak vele (pár másodperces bizarr, morbid, véres átvezetők mesélik el a hátteret). Hogy a vezérig eljutunk-e, az csakis az ügyességünkön múlik.
A végigjátszás nem hosszú, nettó egy óra alatt a végére lehet érni a Children of the Sun 26 pályájának, de ez aligha fog bárkinek is sikerülni elsőre, még akkor sem, ha Call of Duty veterán is az illető. Csavar ugyanis a játékmechanikába is jutott: mindössze egyetlen töltényt kapunk minden pályán, noha alkalmasint akár 2-3 tucat rosszfiúval is el kell bánni. A megoldás abban rejlik, hogy ha valakit eltalálunk, akkor újra szabadon célozhatjuk is a következő célpontot és így tovább. Minden szint egy alapos tervezéssel indul, mikor a távolból felmérhetjük (és jelölhetjük) a célpontok helyét és megfelelő kilövőállást is választhatunk. De így is rengeteg türelemre és próbálkozásra lesz szükség a lezárásig.
Első találkozásnál meg is fogalmazódott bennem, hogy ez így vajon mennyi ideig tudja lekötni a játékost? Nos, ahogy már írtam, menet közben kapunk még azért pár extrát. Úgy mint a golyó repülése közbeni újra célzás lehetőségét (a foszforeszkáló testrészek sorozatos találata után kapjuk), vagy a gyorsabb, erősebb lövést, hogy a táposabb ellenfelek körüli erőterekről ne is beszéljünk. Kisebb minijátékok is helyet kaptak (autós szlalom, fegyvertöltés, computer hack), de ezek igazából csak a monotonitást törik meg, ahogy pár szintnek álcázott hosszabb átvezető is.
A Children of the Sun a nap végén nem találja fel a spanyolviaszt, de mégis annyira kellemesen van összerakva és olyan üdítő élményt ad, hogy nehéz feltápászkodni egy sikeres küldetés után. Szinte mindig hívogat a következő pálya, igen addiktív az élmény, amit a ranglisták csak tovább fokoznak (vissza akar menni az ember, hogy ügyesebben tudja le az adott szintet, természetesen több pontért). Az egyemberes fejlesztés megsüvegelendő, a kiadásért pedig ezúttal is természetesen a különc Devolver Digital felelt, akik nem egy hasonlóan örült produkciónak egyengették már az útját (elég ha csak a Hotline Miami játékokat említjük). Apróbb kritikát talán csak azzal kapcsolatban lehet megfogalmazni, hogy az erőszakos és ijesztő körítés nem mindenkinek lesz ínyére, illetve hogy nekem gyakran volt az az érzésem, hogy inkább egyfajta megoldás felé terelik a level designerek a játékos kezét.
Legutóbb ezt teszteltük:
