Anna, készült Lucy Maud Montgomery regénye alapján, készítő: Kevin Sullivan. Szereplők: Megan Follows, Colleen Dewhurst, Richard Farnsworth, Jonathan Crombie, kanadai sorozat, 8 rész kb. 1 óra 35 perc részenként, készült: 1985, 1987, 1998, 2009. (12)
Anne Shirley, Kanada nemzeti kincse
Lehet szentimentális egy filmajánló? Ugyan már, lehet erről a sorozatról máshogy beszélni? Ha létezik a kedvességnek valamiféle megfogható megjelenése a világunkban, akkor ez az egyik, vitának helye nincs. Közel 40 éve készült az Anna sorozat, ami örökre a szívünkbe véste, hogy hol van a Zöld Orom.
Úgy emlékszem, hogy húsvétkor sugározta a televízió az Annát, de a szüleim egyik munkatársának megvolt VHS-en, negyedévente átbiciklizhettünk érte a második faluba, kikölcsönözni egy hétvégére. (Három dolgot hoztunk el, ebből az Anna és a Függetlenség Napja volt a két állandó. Úgyhogy az Anna nekem nem csak a gyerekkoromat jelenti biciklistől, tavaszostól, végtelen lehetőségestől, hanem a várakozást és a beteljesülést is, és egy biztos otthont a filmekben, ami miatt a mai napig elhiszem a varázst.
Lucy Maud Montgomery (ő írta eredetileg a könyvsorozatot) életrajzírója akadémikusként arra figyelt fel, hogy a hallgatói ezekhez a könyvekhez fordultak menedékül a vizsgaidőszak nyomása után. Később aztán már tudatosan kérdezte a világon mindenkitől, hogy miért olvassák az emberek az Anne-könyveket, és mindig az volt a válasz: mert boldoggá tesz. Valószínűleg épp ezért dolgozták már fel sokan, de legnagyobb hatása mind a mai napig Kevin Sullivan filmsorozatának lett. Ugyanez a boldogság-érzés süt a filmjeiből ugyanis, még ha mostanában feelgood-nak is hívjuk az ilyet (lásd Ted Lasso, Heartstopper). Szerencsére újra legális szeretni ezt a vonalat, és nem kellenek az olyan szemlesütő elnevezések sem, mint a guilty-pleasure. Mert bárki bármit is mond, ha a szájharmonika hangjára mozdulatlanul nézni egymást unalmas háttér előtt igazi élvezet, akkor ez is az. (Valamint, de ezt talán mondanom sem kell: kedves filmet összerakni ugyanolyan munka, mint egy krimit, mert ennek is működnie kell.) De ennyit az érzéseink legalizásáról.
Tehát: az Anna egy szerethető sorozat. De mi még? Először is, tisztázzuk a hivatkozást. Habár az írónő nyolc kötetet írt, és ez a sorozat nálunk is nyolc részből áll, a kettőnek nem nagyon van köze egymáshoz. Ráadásul ezek eredetileg két részes minisorozatként készültek (1985: Anne of Green Gables, 1987: Anne of Avonlea, 1998: Anne of Green Gables: The Continuing Story, 2009: Anne of Green Gables: A New Beginning). És láthatjuk azt is, hogy csak nálunk van így, hogy Anna, A-val a végén, de az az igazság, hogy ezt egy kicsit meg is érdemeljük, mert a sajátunk is. Elé megyek a dolgoknak, de ki kell emelnem a magyar szinkront, ami egészen elképesztő volt. A főbb szerepekben Kisfalvi Krisztina, Pásztor Erzsi, Simon György, Bor Zoltán… Annak ellenére, hogy amit lehet eredetiben nézek, az Anna nekem magyarul beszél.
Most, hogy több eredeti nyelvű Így készült…-videót néztem a sorozatról, arra is gyanakszom, hogy a szinkron olyan plusz jellemzőkkel ruházta fel a szereplőket, amik néha ott sem voltak. De összességében a magyarul beszélő színészek legszebb korszaka volt ez (habár a fordítási következetlenségek azért a mai füllel már megütnek: most akkor buggyos vagy puffos az az ujj, és külügyminiszter vagy miniszterelnök?). Viszont aki emlékszik arra, ahogyan Kisfalvi Krisztina azt kiáltotta, hogy „Ne egye meg, Miss Stacey!”, vagy Bor Zoltántól az „Anne Shirley! Mit keresel te itt?”-re, az tudja, miről beszélek. (Most komolyan, mondott valaha ennél szebben bármit egy fiú a lánynak a filmtörténelemben?)
Akik ismerik ezt a sorozatot, vagy az unkatestvérét a Váratlan utazást, azok azt is tudják, hogy mostanra Kevin Sullivan neve összeforrt az Anne-könyveket író Lucy Maud Montgomeryvel. (Olyannyira, hogy egy hosszadalmas pereskedéssel és nagyjából 125 óra saját feldolgozással még megosztott jogai is vannak a szereplők és a helyszínek használatára.) De hogyan is kezdődött mindez?
A könyvek Kanadában ismertek voltak, de a korábbi cikkemben említettem, hogy az írónő megbecsülése ekkoriban még mélyponton volt, így nem csoda, hogy a fiatal forgatókönyvíró/rendező Kevin Sullivan sem tervezte, hogy ebből az anyagból fog eztán táplálkozni hosszú évtizedekig, nem is ismerte igazán. Egyszerűen annyi történt, hogy amikor amerikai producerekkel beszélgettek egy koprodukciós családi film lehetőségéről, amit Kanadában forgatnának, azok ajánlották az Anne-könyveket. Amint megegyeztek, Kevin Sullivan nekiállt végre Lucy Maud Montgomeryt olvasni, és végül nem csak dramatizálta, hanem át is helyezte egy másik dimenzióba ezeket a karaktereket és így teljesen új történeteket alkotott. (A jelenleg kapható hat könyvet én is olvastam, és többet kimondottan szeretek közülük, de az első az, ami kiemelkedő.)
Lucy Maud Montgomery a lány a Zöld Oromból, ami csak a képzeletében létezett
Az 1985-ben forgatott első két részben még a könyv alapján indul a történet: a főszereplőnk Anne Shirley, egy tizenéves árvalány, aki addig hányódott az életben, ameddig egy tévedés folytán Eduárd herceg szigetére nem kerül (Prince Edward-sziget) egy idős testvérpárhoz, Marilla és Matthew Cuthberthez, akiket először megrémít ez az élettel teli, cserfes és furcsa teremtés, de végül otthont adnak neki, és ezzel kezdődött el a tényleges kaland: tartozni valahova és valakikhez. Anne a szomszédban lakó fekete hajú lányban, Dianában kebelbarátnőt keres, miközben az aranyszívű pletykafészek Mrs. Lynde nehezíti meg az életét, és ott van az a kékszemű fiú is, aki olyannyira fel akarja magára hívni a figyelmét, hogy rövid távon egy palatábla is eltörik a fején. Az elbűvölő báj és a ki nem mondott, de a felszín alatt meglévő nehéz élet végig tökéletes egyensúlyban marad, és a szerethetősége mellett sem válik cukorszirupossá ez a nagyjából három és fél óra, hanem egy tökéletes családi film és felnövéstörténet lesz belőle. Ráadásul a női főszereplő – bármennyire is köti a kor –, egy határozott, okos, emberien gyarló lány, akit XXI. századi szemmel is jó nézni.
Habár mára tudjuk, hogy hova nőtte ki magát a sorozat és a holdudvara, a forgatás nehezen indult. A címszereplőt viszonylag könnyen megtalálták: Katharine Hepburn, aki sokáig versenyben volt Marilla szerepéért a dédunokahúgát ajánlotta, aki tökéletes volt a próbafelvételeken, de végül mégis a barátnő, Diana szerepét kapta meg amerikaiként. (Kanada nemzeti kincsét nem játszhatja más, hiszen az olyan lenne, mintha az egyik fontos honfoglaló ősapánk szerepére például egy olaszt hívnának…) Ezért újra meghirdették a szerepet, hosszadalmas munkával 3000 lányt néztek meg, és ebből választották ki az akkor 16 éves Megan Follows-t, akinek volt már némi tapasztalata, lévén a szülei színészek, ellenben a Gibertet játszó Jonathan Crombie-val, aki ezelőtt csak iskolai színdarabban játszott. Marilla a leginkább színházi tragikaként ismert Colleen Dewhurst lett (a későbbi forgatásokon sok színész vállalta el a szerepét csak amiatt, hogy vele játszhasson), Matthew pedig az ötvenes éveiben színészkedést kezdő korábbi kaszkadőr Richard Farnsworth. Mindegyikük elképesztően jó alakítást nyújtott, de még a statisztákon is érződik, hogy ez a sorozat rengeteg törődéssel készült.
Habár amerikai produkciós cég is volt a készítő CBC mellett, a sorozat ténylegesen inkább lelkesedésből valósult meg, mint költségvetésből. A helyszínekkel baj volt, az összessel (alig van távoli kép pont ezért). Hiszen 1985-ben járunk, amikor nem volt még komolyan vehető digitális technika, ami kitörölte volna az elmúlt száz év változásait a forgatási helyszínekről. A vasútállomásos jelenetet például több mérföldnyi különbséggel vették fel, mert hiába volt egy korhű épületük, ha azokra a sínekre nem jutott már el a gőzmozdony, így a színészek a semminek integettek, miközben tőlük távol a mező közepére kitoltak egy darab meglévő vasúti kocsit, amire pedig egymaga felszállt a távozó… A fehér ragasztószalagokra állítólag csak a második sorozatban 900 dollár ment el, mert minden fém nyílászárót letakartak, hogy ne csillogjanak, miközben mások az útjelzéseket minden szélfújás után újra levelekkel takarták el… A profizmusukat és az elköteleződésüket dicséri, hogy mégsem lóg ki sehol a lóláb: a hatás egységes és szép.
Ez az első két rész egyébként úgy tökéletes, ahogy van, némi szépségpöttytől eltekintve: ha a film, mint művészeti ág szigorú szabályait vesszük alapul, akkor nem film. (Úgy, ahogy a filmek és sorozatok döntő többsége sem az, nincs itt semmi látnivaló.) Ez inkább egy filmszalagra felvett színház: a szereplők előállnak és levonulnak a színről, miközben újabbak lépnek melléjük, hogy tovább görgessék a beszélgetést, végig szigorúan közeliben mutatva az arcukat. Ez egyébként nem észrevehető, és egyáltalán nem lóg ki a korból, sem a zsánerből, ráadásul profi, szóval ne rettentsen el senkit. Főleg úgy, hogy közel 40 év alatt semmilyen összetevőjében sem vesztett az értékéből a sorozat: Kevin Sullivan a jó anyagból egy nagyon feszes, érthető, dinamikus történetet szerkesztett, ami egy pillanatig sem lett unalmas vagy hazug, ezért a legújabb generációnak is jó szívvel ajánlom. Aki pedig látta már, azt úgysem kell győzködni, ráadásul, ha közös generációba tartozik velem, akkor egyébként kívülről tudja úgyis.
A következő két részt 1987-ben forgatták, társadalmi nyomásra. Kevin Sullivan szeretett volna új filmeknek nekiállni, de mindenhonnan azzal keresték, hogy nem folytatná-e Anne történetét? És mivel a producerek és a színészek sem zárkóztak el tőle, két éven belül újabb sorozat forgott. Ezek a részek már nem az otthonra találásról és a felnövésről szólnak, hanem a szerelemről (természetesen ugyanolyan humor és lendület mellett, mint eddig), és alig támaszkodnak a könyvekre. A mellékszereplők egyre jobban Dickens karaktereire hasonlítanak: ott vannak például a Harrisék, vagy a Pringle-k, egészen elképesztő társaság. A tér is kinyílik közben Anne előtt, hiszen a karakterfejlődés törvényei alapján egyre nagyobb kihívásokkal kell szembenéznie: nagyvárosba kerül, ellene összefogó befolyásos családdal harcol és győz, sármos és gazdag idősebb férfi keresi a kegyét. Az, ahogy eközben a háttérben Anne és Gilbert kapcsolata alakul, dicséretére válna bármelyik romantikus történetnek: bizonytalan kifutású végig, mégis közben bizonyos az egymásnak rendeltségük. Ott van például az a találkozás a pavilonban… (gazebo-ra jobb magyar szó?) Ezekben a részekben is majdnem ugyanannyi varázs van, mint az első sorozatban: elbűvölő és izgalmas végig a történet, a színészek továbbra is kiválóak, a kor megidézése hibátlan.
1990-96 között Kevin Sullivan a Váratlan utazással folytatta a szigeti történeteket, majd két évvel ennek a befejezése után újabb Anne-sorozattal jelentkezett, ami végleg eltávolodott a könyvektől: a sorozatban az első világháború már Anne jegyessége alatt kitör, és mind ő, mind a férje aktív részese lesz ennek, ráadásul feltűnik a színen egy újabb férfi, amputálódik egy fél kar, valaki apácaruhát vesz, és még a boldog vég sem olyan boldog… Nem titkolom, ezt a két részt gyakran megvetik a rajongók, pedig nem olyan rosszak, mint a hírük, csak a szereplők felnőttek közben, ráncok és kopaszodás mutatják, hogy ők már nem ugyanazok a szentimentális fiatalok, akiket aztán mégis játszaniuk kell, ez pedig furcsán elidegeníti az egészet. Tisztességes iparosmunka ez a két rész is, bátran nézhető, de az a báj és varázslat már elkopott, ami az első filmeket jellemezte.
2009-ben megpróbálkoztak Sullivanék (aki ekkorra már Sullivan Produkciós irodára hízott) egy újabb megközelítéssel, amiben az idős Anne tekint vissza a múltjába. A szereplők között már nem találunk ismerős arcot, a történet más, a megvalósítás tévésorozatosan kinéző legfeljebb közepes. Ez sem rossz annyira, de olyan, mintha csupán egy fanfiction lenne: egy híres könyvsorozat alapján forgatott filmsorozat árnyéka.
Az Anna utóélete: 1991-ben Colleen Dewhurst, 2000-ben Richard Farnsworth, 2015-ben pedig Jonathan Crombie hunyt el a főszereplők közül, fájóan kevesen maradtak. Napjainkra Kevin Sullivan saját streamingadót nyitott (Gazebo TV), ahol aktívan ápolja a közös hagyatékát Lucy Maud Montgomeryvel, míg a Váratlan utazásban játszó Sarah Polley gyakran nyilatkozik arról, hogy szerinte egyáltalán nem szabadna gyerekeknek szerepelniük kamerák előtt, ami árnyalhatja a 90-es évek forgatási körülményeit. De mindezek ellenére az Anna sorozat rajongói még mindig megtöltik a közönségtalálkozókat, az élő szereplők pedig jó szívvel nyilatkoznak róla, immáron a harmadik generációnak, hiszen vannak dolgok, ami örök. Anna pedig az. Mert a Josie Pye-félék, A Ruby Gillisek, és a többi szeleburdi lány mind üresfejű senkinek tűnik mellette.
(klasszikus, meg emocionálisan is, így jár 10:)
