Szívek szállodája (Gilmore Girls), készítők: Daniel Palladino, Amy Sherman-Palladino, szereplők: Lauren Graham, Alexis Bledel, Scott Patterson, Keiko Ageno, Kelly Bishop, Edward Herrmann..7 évad (2000-2007) 154 rész, részenként kb. 45 perc. + Szívek szállodája: Egy év az életünkből minisorozat (2016) 4 rész, összesen 93 perc (12), Netflix
Minden, amit a Gilmore lányokról el lehet mondani
A Szívek szállodája nem csak egy sorozat, hanem a korai kétezres évek nyugati idilljének a lenyomata, egy olyan optimista világé, amire ma már mind nosztalgiával gondolunk (valószínűleg még a Netflixen keresgélő kamaszok is). Az ezredfordulón jártunk ekkor, túljutottunk a Y2K-pánikon, de még benne voltunk a csípőnadrágok világában, és eközben két nagyon hasonló sorozat ültetett le minket hetente a tévé elé, amiken keresztül Amerika egy egészen varázslatos világnak tűnt, hiszen felülről, a politikai élet fővárosából a legnagyobb férfiak buzgólkodtak az ország jobbítása felett Az elnök emberein keresztül, míg alulról, egy eldugott kisvárosból a Gilmore-család női tagjai emelték magasra, és mesélték el a történetét végtelen gyaloglásokon és monológokon keresztül.
Amy Sherman-Palladino több helyen is elmondta, hogy a sorozat véletlenek sorozatának köszönhetően született. Először is, egy munkamegbeszélésen több ötletét is megpróbálta eladni a producereknek, de egyik sem nyerte el a tetszésüket. Amikor látta, hogy már fészkelődnek, és indulnának, bedobta, hogy van még egy terve, amiben egy anya és egy lánya szerepelnek, akik inkább barátnők. A pénzes emberek rábólintottak, és kérték a pilot forgatókönyvét, Amy Sherman-Palladino pedig kétségbeesve távozott, ugyanis nem csak, hogy forgatókönyve nem volt, de az egészet abban a pillanatban találta ki. Szerencséjére a férje épp Washington Depot-ba (Connecticut) készült, ahova elkísérte, hogy a nyugodt kisvárosban pihenve kitalálja, miről is fog szólni ez a sorozat. Odaérve aztán egy számára egészen ismeretlen Amerikát látott az októberi őszben. Egy tündéri szállodában szálltak meg, a napot a kávézóban kezdték, ugyanúgy, ahogy a helyiek többsége, akikről úgy tűnt, hogy mind ismerik és kedvelik egymást. A többi pedig, hát, már történelem…
Ahogy minden elkezdődött: az 1. évad. Az amerikai bemutató 2000. október 5-én volt, hozzánk 2003 júliusában jutott el. Kezdetben az M1 sugározta vasárnap esténként 18:45-kor (ki emlékszik még rá, hogy milyen volt fél héttől már tűkön ülni a tévé előtt?), az utolsó két évadon a Viasat és a RTL osztozott, csak ezután került át az egész a Netflixhez. Habár minden szereplő az első pillanattól imádta a forgatókönyvet, egyáltalán nem volt biztos, hogy siker lesz, arra pedig senki sem számított, hogy ekkora. Kemény műsorsávban mutatták be, ráadásul nem volt tipikus női sorozat, mert szerelmi szál helyett három generáció anya-lánya kapcsolata volt a központban, a mellékszereplők csak a későbbi évadokra lettek saját jogon is fontosak. Amy Sherman-Palladino szövege ráadásul sűrű volt, humoros, okos és (pop)kulturális utalásokkal vastagon megtűzdelt. Nem csak követni, de elmondani is kihívás volt ezeket a 75-80 oldalas forgatókönyveket (összehasonlításul: ugyanilyen hosszhoz részenként általában 40-50 oldal a megszokott).
A sorozat alaptörténete végül a következő lett: a főszereplő, Lorelai szállodát vezet egy vidéki kisvárosban, miközben 32 éves egyedülálló anyaként is boldogulnia kell, mert még kamaszként elszökött a jómódú szüleitől, hogy a véletlenül fogant gyerekét másképp nevelhesse fel, mint ami neki jutott. Rory, a lánya, a történet kezdetén 16 éves, és a Harvardra akar járni, de a magániskolát, ami ehhez szükséges, nem tudják finanszírozni. Ezért Lorelai kénytelen újra felvenni a kapcsolatot a szüleivel, és a pénzügyi segítségért cserébe beleegyezik, hogy hetente egyszer velük vacsorázzanak, ahol természetesen újra előjönnek a konfliktusok, de végül mégiscsak az derül ki, hogy összességében mindenkinek igaza van a saját szempontjából. Mert – ha még nem írtam volna –, ez egy feelgood sorozat, azoknak is az ősanyja. De szerencsére egy pillanatig sem csordul túl a mézes csupor, mert pont annyira bájos végig, ami még befogadható, miközben a háttérben igazi problémákról mesél.
A sorozat másik fontos főszereplője maga a város, Stars Hollow, egy már-már negédes, de mégis elbűvölő hely, ahol a kávézót egy zsörtölődő, de aranyszívű agglegény, Luke vezeti, aki kávéval és étellel tartja életben őket. Érdekesség, hogy Luke eredetileg Daisy lett volna, de az író szerint kevés volt a sorozatban a tesztoszteron, így férfira cserélték, de még ekkor is csak a pilotra szerződtették, és végül csak a Lorelai és közte kialakult kémia miatt maradt végig. (Aki látta, tudja, milyen fontos szerepben.) Nem csak ő, hanem a többi mellékszereplő is egyedi, megdöbbentő és klasszikus (Kirkre emlékeztek? a legnagyobb!), nincs elég hely egyenként írni róluk, ezért csak felsorolás-szerűen néhány példa: ott van például Sookie (a később sikeres komika: Melissa McCarthy), Lane (akinek a sorozatbeli apja olyan, mint Columbo felesége, soha senki sem látta), Michel (akit egy francia ajkú kanadai színész alakított), Miss Patty, Babette vagy Taylor… Hálás dickensi szerepek mind, akik önálló létezők a saját történetükben, nem csak a főszereplők visszhangjai.
Két színházban edzett, Tony-nyertes színészt találtak Lorelai szüleinek megformálására: az anya Kelly Bishop (Dirty Dancing), az apa Edward Herrmann lett, aki azt mondta, hogy az irodalmi értékű szövegkönyvön túl azért szerződött a sorozathoz, mert rájött, hogy olyan öreg, hogy a színházi közönsége már meghalt, vagy halni készül. A szinkronhangjaik a csodálatos Földi Teri és Bács Ferenc voltak. Az abszolút főszereplőt, Lorelait, Lauren Graham alakította, aki a való életben sem sokban különbözik a karakterétől: okos, vicces, gyorsan gondolkodik és gyorsan beszél (nálunk magyar hangban Pápai Erika). A lánya az akkor 19 éves, szöveges szerepet még nem játszó Alexis Bledel lett (A szolgálólány meséje), szinkronja: Bogdányi Titanilla. Luke Danesnek (Scott Patterson) pedig László Zsolt kölcsönözte a hangját (de még hogy).
A 2. évad, amiben emelték a tétet. Az első évadot egy lánykéréssel, ezer sárga százszorszéppel, és Rory számára egy igazi, rendes első fiúval, Deannel (Jared Padalecki) fejezték be, hogy ebben az évadban aztán, ahogy kell, felbolyduljon mindenkinek az élete. Sookie házassági ajánlatot kap, Lorelai összeveszik nem csak a vőlegényével, és a lánya apjával, de még Luke-kal is, miközben Rory életébe betoppan Jess (Milo Ventimiglia), komoly megosztottságot okozva a rajongók körében a mai napig azzal, hogy Rorynak kivel kellene örökkön örökké együtt élnie eztán. (A sorok szerzőjének is megvan a saját véleménye erről, de nem terhelné ezzel az olvasókat.) A tempó gyorsult, a mondanivaló több lett, a feszültségek pedig kiéleződtek, de a humor mindenen átsegített.
3. évad, és még mindig van hely a csúcson. Az évad legmagasabbra értékelt részében A lovakat lelövik, ugye? című film előtt tisztelegnek egy táncmaratonnal, ahol az égbe szöknek az érzelmek, és véglegesen eldőlnek dolgok. De eközben sem csak úgy csordogál az élet Stars Hollowban: Rorynak végzősként döntenie kell régi álma, a Harvard és a nagyapja alma matere, a Yale között, és ez újabb konfliktust eredményez a családban. Ráadásul a Lorelai által vezetett szálloda is leég egy Poe-maraton után, végül ez az, ami elhatározásra sarkallja őket Sookie-val, és eldöntik, hogy a saját lábukra állnak. Eközben Luke is lép végre, habár nem a nézők által annyira várt irányba. Az évad pörgősebb, mint valaha, miközben szépen egyensúlyozik az útjára indított szálak között, így a Gilmore-lányok mindhárom korosztályának rajongói megtalálják azt, ami a legjobban érdekli őket a történetben. Az évad szép, de keserédes zárással fejeződik be.
A 4. évad stabil minősége nem engedi, hogy lassítsanak a tempón: újra egészen kaotikusan alakul a szereplők élete. Valaki megházasodik és elválik, mások csak külön költöznek, míg olyan is van, akinek gyereke születik, miközben az új kezdet sem Rory sem Lorelai számára nem indul könnyen sem az egyetemen, sem a saját vállalkozásban. Ráadásul megjelenik Luke furcsa és őrült húga is, akinek az esküvője felkavarja a közte és Lorelai között évek óta vibráló feszültséget, hogy a sorozat zárórészeként, egy egészen ütős végszóban köszönjön el a nézőktől. Eközben Rory is megkapja azt, amire vágyik, de gyorsan kiderül, hogy néha ez mégsem olyan jó dolog. A karakterek úgy nőnek fel lassan a szemünk előtt, hogy senki sem veszít közben a bájából, és a nehezebb témák ellenére még mindig végtelenül szerethető és üdítő a köztük töltött háromnegyed óra minden egyes perce.
5. évad, avagy mi történik a beteljesülés után? A romantikus sorozatok örök rákfenéje, hogy mi történik a boldogan éltek… másnapján? A legtöbb író a szakítást választja, mert tudják, hogy nem is igazán szerelmi történeteket akarunk nézni, csak vágyakozást. Ebben az évadban ebből is van, de szerencsére felnőtt kapcsolatból is jut Lorelai számára, miközben ezt hol a szülei, hol a gyereke apja megpróbálja megakadályozni. A konfliktusok lassan áthelyeződnek Roryra, és az új aranyfiúra, aki belép az életébe (ezzel már három táborra szakítva Rory rajongóit). Az évad még mindig hozza az elvárt minőséget, de már nem képes hova emelni a tétet, talán nem is kell neki. Ettől függetlenül ugyanolyan kedves és szórakoztató kikapcsolódás, mint mindig.
6. évad, a krízis éve. A szereplők kapcsolatai mind mélyponton vannak, vagy mélypontra kerülnek legalább egyszer az évad folyamán, ami egyrészt nem baj feszültségkeltés szempontjából, másrészt lehetne ez előkészítője egy katartikus befejezésnek is, de sajnálatos módon nem ez történt (lásd a következő évad leírását). Lorelai és a lánya elszakadnak egymástól ebben az évben, Luke egy meglepetés-gyerekről szerez tudomást, Rory megjárja a mélypontot, és visszatalál az egyetemre, de ezt a barátsága sínyli meg, miközben kapcsolata szorosra fonódik egy fiúval, aki Londonba készül. És a mindenki által várva várt esküvő is elmarad. A 6. évadra érezhetően megfáradt a sorozat, de a sok feldobott tányér között nehéz is egyensúlyozni, mégis ennek köszönhetően lett volna lehetőség egy erős folytatást készíteni. Mégsem ez történt.
Az elátkozott 7. évad. 2006 áprilisában bejelentették, hogy Amy Sherman-Palladino és férje, nem tudott egyezségre jutni az új csatornával, ahol a sorozat folytatódott volna, és egyszerűen más vette át a gyeplőt. Ez pedig mindenre rányomta a bélyegét. Vannak rajongók, akik nem is akarnak tudomást venni ezekről a részekről, a stáb óvatosan és politikusan nyilatkozik azóta is, míg mások észre sem vették, hogy showrunner-váltás történt. Ami biztos, hogy a történet szálai inkább széttartottak az évad vége felé is, és épphogy összeértek egy reményteli délutánon Stars Hollowba, a várva várt 8. évad feloldása előtt. De aztán a forgatás lezárása után, egészen méltatlan módon derült ki, hogy nem lesz a folytatásból többet semmi. Nem csak a nézők, de a stáb munkája is lezáratlanul maradt, a Gilmore-lányok pedig nem kaptak lehetőséget elköszönni.
Nem csoda, hogy hosszú évek óta szó volt arról, hogy készítenek majd egy méltó lezárást. A ráadás-évad, ami nem teljesíthette az elvárásokat. Miután a lehetőség is adott volt, és Amy Sherman-Palladino mellett mindenki más örömmel belevágott a forgatásba (kivéve a sajnos időközben elhunyt Edward Herrmannt), az eltelt idő miatt mégis olyan elvárások elé kerültek, amiket akkor sem tudtak volna megugrani, ha ez a négy rész jobb lett volna, mint amit valaha összeraktak. De sajnos nem lett jobb. Nem lett persze rossz sem, de nekem hiányzott a tűz és a frissesség belőle, hiszen megöregedett közben a sorozat, és ezt nem előnyként próbálta használni, hanem olyan akart lenni, mint ami már nem tudott.
Mégis összességében fénylő csillag a Szívek szállodája a komfort-sorozatok egén, újabb és újabb generációkat hódít meg, kislexikonok készülnek a popkulturális utalásokhoz, olvasói kihívások a hét évadban szereplő könyvekhez, és az internetet is elárasztják a mémek a szereplőkről. Hiszen ez egy olyan sorozat volt, ami lehet, hogy nem kapta meg a megérdemelt befejezést, de úgy kezdődött, mint soha semmi korábban.
