
Narancsvidék és Veronica Mars crossover kipában
Egy rabbi és egy szexblogger találkoznak. Nem, ez nem egy vicc kezdete, hanem a Netflix új romantikus komédiájának, A Bármit, csak ezt ne felütése. Az Adam Brody és Kristen Bell főszereplésével készült tíz részes sorozat arról mesél, hogy elég-e a szerelem egy kapcsolathoz, és arról is, hogy a különbözőségeink szétszakítanak-e végül vagy összekötnek.
A történet ismerős lehet akár a Rómeó és Júlia alapkoncepciójából vagy a zseniális Bazi nagy görög lagziból: adva van két alapértékeiben teljesen különböző család, akinek a sarjai vonzódást mutatnak egymás iránt. Míg az első példában tragédia lesz a vége, addig a másodikban egy szerethető komédia, ami a különbözőség értékének megmutatásáról szól és a másság elfogadásáról.
A Bármit, csak ezt ne viszont valahol a kettő között megáll: nem tudunk meg többet általa a zsidóságról, de cserébe gyorsan és egyértelműen megmutatja a zsáner jellegeit ahhoz, hogy bizton megnyugodjunk, nem lesz ebből tömeghalál a sírboltban. A megmutatásról, ha már szóba jött: a vizualitás Netfix-minőség feletti, igényes vágóképek teremtik meg az atmoszférát, a történetmesélés is nagyobb zökkenőktől mentes, élvezhető. A főszereplők közötti kémia működik (nem kiemelkedő), de okosan hagyták a készítők a szereplőket csöndben lenni, csak nézni a másikat. Ez az, amiről olyan sok másik romkomban elfeledkeznek.
Jó lett volna ehelyett egy olyan romkom, ami igazi negyvenes szereplőkről szól, az ő igazi problémáikról, hiszen megérdemelnék végre a láttatást. Még idén tavasszal jött ki A rólad alkotott kép, amiben a kicsit idősebb Anne Hathaway karaktere sokkal közelebb állt a korosztályához, pedig az a film is könnyed romantikus történet volt a javából. Sajnos a zsidóságról sem mutat sokkal jobb képet a Bármit, csak ezt ne. Arról például a 10 rész alatt egyszer sem esik szó arról, hogy Noah rabbinak és a családjának, miért olyan fontos a vallás és a kultúra, csak azt látjuk helyette, hogy a zsidók általában nem befogadóak. De biztosak vagyunk benne, hogy ez sem volt tudatos döntés, csak egy újabb kétdimenziós megoldás, mint például az, hogy a főszereplőket ármánykodás próbálja szétszakítani a való élet problémái helyett. Ezek a leegyszerűsítések azok, amik miatt lehet, hogyha egy feszesebb filmmé van vágva a történet, sokkal jobban működhetett volna.
A Bármit, csak ezt ne egyébként nem rossz sorozat, esős őszi délutánokon háttértévézésnek kiváló, inkább csak az a baj vele, hogy sokkal erősebb is lehetett volna, ha egy kicsit felnőttebbre készítik. A nézők szeretnek kikapcsolódni, de már kinőttek a 2000-es évek tinifilmjeiből. Ahogyan a világ is, körülöttünk.



