Köztünk élő angyalok (Ordinary Angels) R.: Jon Gunn, Írta: Meg Tilly, Kelly Framon Craig, Fsz.: Hilary Swank, Alan Ritchson, Emily Mitchell, Skywalker Hughes, Nancy Travis, Tamala Jones, amerikai filmdráma, 118 perc, 2024 (10+) Max
Angyali Hilary Swank
Nagyon sok olyan film van már a világon, amiket valós események alapján készítettek. Ha elég nagyszabású a sztori, akkor még gyakran az Akadémia is honorálja (Schindler listája, Titanic, Az Argo-akció). Jelen esetben szó sincs hatalmas, látványos dologról: egy kis közösségről szól a történet egy unalmas helyen, és a megtörtént eset sem jutott igazán túl a helyi médián. Viszont sokszor a legtávolabbi helyeken történnek azok a csodák, amik igazán inspirálóak tudnak lenni. Ehhez a sztorihoz asszisztál a régóta nem látott kétszeres Oscar-díjas Hilary Swank és a mostanság Jack Reacher bőrébe bújó Alan Ritchson.
1993-ban járunk, Ed (Alan Ritchson) éppen elvesztette feleségét, magára maradt két lányával és édesanyjával (Nancy Travis). Ha még nem lenne elég nehéz így is az élet, a kisebbik lánya szintén súlyos betegséggel küzd, a család teljesen el van adósodva a kórházi számlák miatt, így szinte semmi esély arra, hogy fedezni tudják a kislány életmentő műtétjét. Ekkor jön képbe Sharon (Hilary Swank) a kissé kirívóan öltözködő, nagydumás, alkoholista fodrász, aki a helyi újságban olvasott a tragédiájukról. Az ivás helyett valami alternatívát találva, teljesen ismeretlenül segíteni kezd a kislánynak. Mivel Sharonnak nagyon jó rábeszélő képessége és megnyerő stílusa van, így sok apró sikert ér el, kihúzva a reménytelenségből a megtört, szűkszavú apát és famíliáját. Viszont ezzel együtt nem menekülhet el a démonai elől, ahhoz, hogy teljes legyen Sharon sikere, saját problémáival is szembe kell néznie.
Ez így leírva jobb tévéfilmnek tűnik, és hiába a kinti mozis bemutató, jelen esetben sajnos nem beszélhetünk ambiciózus produkcióról. Nem a sovány költségvetés az oka, inkább csak az alkotók nem akartak nagyot vállalni, hanem beérték azokkal a klasszikus emberi értékekkel, amikről előtte már ezere más film is mesélt, nem nagyon akartak itt komplex dolgokat bemutatni. Úgyhogy semmiféle meglepetést nem tartogatnak nekünk, képileg is egy kicsit átgondolatlan középszerről beszélhetünk. Alan Ritchson szerepeltetése is kissé zavaró, bár egy szimpatikus fickó, aki végső soron tisztességesen megoldja a feladatát, de az ezzel párhuzamosan készült Reacher 2. évadának forgatása, és azért annyira Hulk-szerűvé gyúrta magát, és ez a külső ebben a történetben szinte teljesen hiteltelenné teszi a szerepében.
A a rendezés is kicsit fantáziátlan, Jon Gunn filmográfiája amúgy is meglehetősen „egyszerű” filmekből áll, amik egyébként erősen vallásos jelleggel bírnak. A hithű keresztény rendező központi eleme a katolicizmus, ami jelen esetben is megjelenik és ismételten csak a „sajnos” jut eszembe, mert a film legrosszabb pillanatai azok, mikor nagyon esetlenül próbálja Gunn a történetbe építeni a vallást. Senki ne értsen félre! Nem a vallás ábrázolásával van itt baj, hanem annak az egysíkú módjával. Szerencsénkre viszont ezekből a pillanatokból viszonylag kevés van és egy idő után el is felejtődik. Mintha közben a rendező is rájött volna, hogy jobb földre szállva filmet forgatni hús-vér emberekről. 
Itt jön a képbe Hilary Swank, aki a forgatás előtt rövid időre visszavonult, hogy halálos beteg apjára vigyázzon. Mikor édesapja elhunyt, Sharon szerepe megtalálta őt és Swank egyfajta terápiaként tekintett a munkára. Ez a tapasztalat, valamint a hatalmas tehetsége és elkötelezettsége az, ami a filmet a középszerből kihúzza. Talán túlzásnak tűnhet, ám Swank alakítása mindenképp ott van az idei év legjobbjai közt. Minden egyes gesztusa, a hangja, ahogyan a ruháit viseli, küzd a démonaival vagy lazán beszélget az emberekkel, mind annyira meggyőző, hogy szinte képes a rendezés összes hibáját feledtetni. Mindezt úgy teszi, hogy a karakter harsánysága sem nyomja el színésztársait, hanem mindvégig a legnagyobb alázattal játszik. Fizikai fájdalmat érzünk minden egyes jelenet után, amikor a cselekmény egy újabb kudarcot ad az alapvetően energiával és szeretettel teli karakterének. Talán itt lenne az ideje annak, hogy róla is úgy beszéljünk, mint Daniel Day-Lewisről, mert Swank legalább annyira képes teljesen elveszni egy szerepben, mint a nemrég szintén elvonulásból visszatért kollégája.
A Köztünk élő angyalok tehát egy meglepetésektől mentes, teljesen átlagos dráma lenne, de Hilary Swank alakítása miatt mégis működik. Akkora színt visz bele a történetbe, hogy az egyébként esetlenül manipuláló rendezés ellenére is sok megható pillanatot eredményez a jelenléte. Papíron nem is szabadna működnie ennek a kicsit klisés és szentimentális végeredménynek, mégis a végére Swank meggyőzött arról, hogy másnak is ajánljam, és a magam részéről drukkolni fogok neki egy jövő évi Oscar-szobornak.
