Bohócrém karácsonya (Terrifier 3), rendező-forgatókönyvíró: Damien Leone, szereplők: David Howard Thornton, Lauren LaVera, Elliot Fuller, Antonella Rose, Margaret Anne Florence, Samantha Scaffidi, amerikai horrorfilm, 125 perc, 2024, kizárólag felnőttek számára ajánlott!
A moziszék mint kínzóeszköz
Szörnyfejű nő egy üvegszilánkkal maszturbál arra a látványra, ahogy egy szörny-bohóc letépi egy ember fejéről a bőrt. Férfi, nő, öreg, gyerek, statiszta, főhős – a Bohócrém karácsonyában senki épsége sem garantált, legkevésbé a nézőé. Splatter film (olyan horror, amiben a fröcsögő vér látványa és a gyomorforgató erőszak kapja a fő hangsúlyt) mint bohócművészet.
Ezzel le is szögeztük, hogy miről lesz szó, bár nem tudom, ki az, aki rákattint egy ilyen kritikára, úgy, hogy egyébként mit sem sejt. A Terrifier 3 nem árul zsákbamacskát, mindenki tudja, hogy milyen, és hát olyan, sőt, olyanabb. A minden eddiginél nagyobb büdzsé (kétmillió dollár – csak összehasonlításként, a második rész kétszázötvenezerből készült) minden eddiginél nagyobb trancsír orgiát tartogat.
Filmünk igazából két kezdéssel indít: egyrészt másodpercre pontosan ott veszi fel a bélfonalat, ahol az előző rész abbamaradt, másrészt ugrunk is egy jókorát. Art (David Howard Thorton) a bohóckislány által megszállt Victoria Heyesnak (Samantha Scaffidi) köszönhetően feltámad a halálból, és “töltőre” rakja magát egy elhagyatott ház karosszékében. Öt évvel később tér magához, hogy aztán a zsigerekből, fejekből, végtagokból és vérből álló mocsáron keresztülgázolva végezzen végzetével, Sienna Shaw-val (Lauren LaVera). Sienna ezalatt kórházi kezelés alatt állt, és reménykedve a mentális felépülésben készül eltölteni az év végi ünnepeket nagynénje (Margaret Anne Florence) családjánál (Bryce Johnson, Antonella Rose). Sienna öccse, Jonathan (Elliot Fuller) időközben egyetemista lett, aki szintén szenved némi mentális megzuhanástól a történtek hatására, s így beilleszkedési nehézségekkel küzd. De hát… a végén lehet, hogy nem marad hova beilleszkedni, mert helyette Art szerszámai illeszkednek be.
Damien Leone igazi monomániás alkotó. Életműve nem nagyon áll másból, minthogy a kezdetben rövidfilmben, majd szkeccsfilmben kipróbált őrült bohócát igazi franchise-á bővítette, menet közben ráaggatva egyre burjánzó ötleteit (jó és rossz epikus küzdelme, szinte már mitológiává bővülő univerzum, stb.). Hál’ istennek, szemben a többi filmtörténeti horror-ikonnal, Leone igazi szerzői alakként nem engedte ki kezei közül karakterét. Art eddigi összes megjelenését neki köszönhetjük, amit csak továbberősít a Terrifier főcím fölé agatott “Damien Leone’s”. Így ahelyett, hogy valami huszadrangú iparos jóvoltából futószalagszerűen fantáziátlanná silányulna a Bohócrém, valójában Leone mélyíti, öltözteti, csiszolja az univerzumot, mindezt egyre nagyobb költségvetéssel, így pedig a filmek valóban egyre jobbak lesznek.
Ha hű akarnék lenni a Bohócrém karácsonyához nem állna másból ez a kritika, mint egy hosszú és barokkos körmondatokkal operáló, fájdalmasan részletes körülírás-áradatból a hentelések módját és dramaturgiáját illetően. Van itt minden: spontán fagyasztóvá buherált gázpalack, vérgőzös fűrészelés egy zuhanyzóban, “középkori” kivégzés egy patkány segítségével, bombamerénylet gyerekek ellen. Leone nem hogy át képes lépni az ingerküszöböt, de két lábbal jár táncot felette. Akik az első részt túlértékeltnek tartják az olcsó maszkok miatt, azoknak jelen esetben már semmi okuk sincs húzni a szájukat.
További kiemelésre érdemes dolog, hogy ez egy igen vicces alkotás. Ugyan már az előző részek sem voltak mentesek a legbrutálisabb gore és az ezt feloldó, zavarba ejtő fekete humortól, de a harmadik részen lehet talán a legtöbbet nevetni. Fura és semmiképpen sem gyakori, de a kritika olvasójának bátran ajánlom, hogy ha teheti, szinkronnal nézze meg a Bohócrém karácsonyát, ugyanis a legviccesebb pillanatok ehhez köthetők. Nem viccelek, a Flintstones színvonalát alulról kapargató szinkronnal van dolgunk; hemzsegnek a kétértelmű utalások, szójátékok. Nem csak a magam megfigyeléséről beszélek, a moziteremben a leghangosabb nevetések a beszólásokhoz kapcsolódtak (melyből nem hoznék egyetlen példát sem, nem szeretnék ünneprontó lenni).
Meglepő módon karakterépítés terén is jól vizsgázik filmünk. A Shaw család tagjait, egy ilyesforma filmhez képest rendkívül kéretlen mértékben sikerül megkedvelnünk, így a finálé már nem csupán testi, de érzelmi gyötrelmeket is tartogat a nézőnek.
Bohócrém alakja a splatter irányába frissíti fel a slasher horror vérszegénységbe, fantáziátlanságba és kilencvenkilenc forintos DVD-k tengerébe fulladt zsánerét. A Terrifier-széria darabjai ugyanis retorikai megoldásaival, filmnyelvi eszközeivel és hangulatával meg képes teremteni azt az érzetet, hogy Art valódi veszélyt jelent a nézőnek. Na persze nem olyan értelemben, hogy őt is legyakja majd, hanem úgy, hogy milyen vizuális szörnyűségnek fogja legközelebb alávetni a szerencsétlen nézőt. A mutatott kép maga mint erőszak, és az ezt feloldó komolytalanság. Ebben rejlik a Terrifier-széria emészthetetlen, ám kultikus volta.
Míg a “klasszikus” splatter/torture porn horrorok (Motel, Fűrész, stb.) a poszt-9/11 korszak képáradatának, illetve az iraki háború tudósításainak kontextusában tűntek fel, addig a Terrifier széria már a Trump-éra, és a TikTok-esztétika abszurd, szélsőséges, és az ingereket a végsőkig kitoló képeinek tengerében hánykódik. Talán ebben rejlik sikere: manapság az ember számára már a legnagyobb konteós sületlenségek, a buchai vagy a Nova fesztivál-beli mészárlások is csupán újabb információk a feeden, melyeket egy “hah!” után tovább lehet pörgetni. Így már a legszélsőségesebb splatter is egyre nagyobb rétegek kiszolgálására képes, hiszen egyre többeknek támad az az érzése, hogy az ingertúltengés miatt “már egyre több dolog unalmas”.
Az elképzelhető legnagyobb közhelyek egyike egy ilyen filmmel kapcsolatban, hogy “nem való mindenkinek”. Az már talán kevésbé közhely, úgy gondolom, sajnos (mert ennek nem-közhely volta a rugalmas filmértés hiányáról árulkodik), hogy egy ilyen filmnél nem érdemes történetet, vagy hagyományos értelemben vett izgalmat várni. Ennek ellenére a Bohócrém karácsonya egy izgalmas film. Ugyan nem a hősökért, sokkal inkább magunkért izgulunk, hogy kibírjuk a hátralévő időt, amit a moziszékben hazudott kínzóeszközben kell töltenünk. 
%20–%20kritika){kind=link}