Száz év magány 1. évad – kritika

Száz év magány (Cien años de Soledad), kolumbiai sorozat, műfaja mágikus realizmus, 2024, rendező: Alex García López és Laura Mora, forgatókönyvíró: José Rivera, Natalia Santa, Camila Brugés, María Camila Arias és Albatrós González, operatőr: Paulo Pérez és María Sarasvati, zene: Camilo Sanabria, szereplők: Claudio Cataño, Susana Morales, Moreno Borja, Jerónimo Barón, Marco González, narrátor: Jesús Reyes, 1.évad, 8 epizód, játékidő: 59-68 perc (16+)

„Macondo nem egy hely. Macondo egy lelkiállapot” – írja Gabriel García Márquez. Számomra ugyanez a helyzet a könyvvel is: a Száz év magány nem csupán egy regény, hanem egy lelkiállapot. Bár évek óta rendületlenül állt a könyvespolcomon, sokáig halogattam az elolvasását. Tudtam, hogy ehhez a könyvhöz fel kell nőni. S végül, miután elolvastam, huszonéves fejjel azt mondtam: A világ legjobb könyve. Ezt azóta is csak egy regény múlta felül, de egy dologban biztos vagyok: nincs még egy olyan irodalmi alkotás, ami ennyire megviselt. Székács Vera Márquez fordítása tökéletesen adja vissza a mű hangulatát. Azt a megfoghatatlan szomorúságot, ami a regény minden fejezetét áthatja. A baljós előérzetek és jövendölések, a rossz döntések és következményei, a mágia és alkímia közt Istent keresve a végzet Demoklész kardjaként lebeg minden Buendía feje felett, hogy végül a múlt folyamatos visszhangjai ellenére hét generáción keresztül a család minden egyes sarja és fattya a kárhozat útjára lépjen.Márquez 1967-ben megjelent művét több mint 40 nyelvre fordították le, az író mégsem volt hajlandó eladni a regény megfilmesítésének jogait, ugyanis túlságosan szövevényesnek és komplexnek tartotta művét. Fiai, Rodrigo García és Gonzalo García Barcha pár évvel az író halála után végül megegyeztek a Netflixszel. Amikor hivatalos lett, hogy vászonra viszik Márquez mesterművét, csak azon imádkoztam, hogy ne egy lebutított verziót kapjunk, ne tegyenek hozzá, de ne is vegyenek el belőle.
Mondjuk az már adott némi reményt, hogy sorozat formájában készítik el. Elképzelni sem tudtam, hogy lehet e monumentális családregényt, amely nyomokban mágikus elemeket is tartalmaz, Márquez csodálatos leíró erejű képeit és metaforáit méltósággal vászonra vinni, de már a sorozat első képsorai zárójelbe tették minden szkepticizmusomat. Libabőrös lettem, mikor megláttam az első hangyát, a bölcsőt, a poros műhelyt, majd Melchiades tekercseit, a pusztulás és az enyészet e végtelenül szomorú képkockái odaszegeztek a képernyő elé.„Ha Istent nem tisztelsz, tiszteld a fémeket!” – hangzik Melquiades szájából. Számomra Melquiades, a világirodalom legbitangabb figurája, szinte pontosan így jelent meg képzeletemben anno a regény olvasása közben: bölcs, kicsit svindlis, de mindenképpen pozitív karakter, aki egy cigánykaravánnal az oldalán képes mindent elhitetni az emberekkel. De személye egyben megnyugtat, bölcs, sokat tapasztalt, világlátott ember, aki félelmetes vízióit, a Buendía család sorsát a legapróbb részletekig, 100 évre előre látta és leírta. „Melchiades az eseményeket nem időrendben helyezte el, hanem úgy sűrítve össze egy évszázad mindennapos epizódjait, hogy ugyanabban a pillanatban együtt legyen érvényes valamennyi.” Mindezt papirusztekercseken szanszkritul, a páros sorokat Augustus császár magánhasználatú titkosírásával, a páratlan sorokat pedig a spártai katonaság módszerével rejtjelezve.A Száz év magány a Buendía család történetét dolgozza fel, akiket épp annyira sújt a jószerencse, mint a balsors. A család évszázados tragédiáját José Arcadio Buendía és Ursula Iguarán kísérti meg elsőnek. Első unokatestvérekként egymásba szeretnek és összeházasodnak. Ez a 19. századi Kolumbiában elfogadhatatlan volt, s a család a vérfertőzéstől rettegve szörnyű jóslatokkal nyomasztja őket: Ursula csecsemők helyett malacfarkú  torzszülötteket fog világra hozni. Ezzel a gondolattal élve és egy kakasviadalon történt szörnyű tragédia miatt a fiatal pár úgy dönt, elhagyja faluját, hogy egy új életet keresve egy még szűzi helyen, valahol a tenger közelében telepedjenek le. Sorsuk és jóslatuk elől menekülve barátaikkal  évekig vándorolnak Kolumbiában, mielőtt egy mocsár közelében letelepednének. Hamarosan egy olyan falut építenek fel, amelynek minden egyes házát egyenlően éri a napfény és egyenlő távolságra helyezkedik el a folyótól.
Az évek múlásával a pár vályogházból álló kis falu gyönyörű várossá fejlődik, a Buendíák otthona a város legszebb házaként ékeskedik, s a család nagy tiszteletnek örvend a közösségben. A falunak kezdetben még temetője sincs, hisz annyira új, hogy nincsenek halottaik. Arcadio és Ursula gyermekeket nemzenek (két fiú és egy lány), akik egytől-egyig egészségesek, legalábbis testileg. Az idő múlásával újabb gyermekekkel bővül a család, megárvult féltestvérrel, majd egy törvénytelen szerelemből született fattyúval. Az évek múlásával hagyományok születnek és szűnnek meg, s a nyugodt családi életet testvérek közti rivalizálás, vérfertőzés, mentális betegségek, hatalmi harcok törik meg, bemocskolva a Buendía nevet.Rengeteg a név, az összefonódás és nagyon sűrű a történet, nem véletlen mellékeltek a regényhez családfát is, amit én még így sem tudtam kellően értelmezni, s egy részletesebb, saját magam készített jegyzettel a kezemben olvastam a regényt. A sorozat alkotóinak azonban bravúrosan sikerült oly módon leszűkíteni, mégis szinte teljes képet adniuk e szövevényes történetről, hogy akik nem olvasták a könyvet, szerintem ők is könnyen eligazodnak az eseményeken. Az külön öröm számomra, hogy a direktori széken argentin és kolumbiai rendezők osztoztak, a szereplők pedig szintén kolumbiaiak. A sorozat eredetileg spanyol nyelven forgott,  a forgatási helyszín is Kolumbia, a producerek pedig Rodrigo García és Gonzalo García Barcha, Marquez fiai voltak, akik méltón kezelték apjuk irodalmi örökét.A regénybeli történet Macondoban játszódik. Bár Márquez szülőfaluja Aracataca, Macondo annak irodalmi alteregója mandulafákkal, vándorcigányokkal, kakasviadalokkal, az író gyermekkorának meghatározó helyszíne, kicsit olyan, mint Tornatore Cinema Paradiso-ja, vagy Fellini Amarcordja. Aracataca egyébként nem csak a Száz év magány Macondójából lehet ismerős, Márquez több művében visszaköszön (Szerelem a kolera idején, Söpredék, Az ezredes úrnak nincs, aki írjon, Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája). Mivel a történet több generáción ível keresztül, a szereplők egyes életszakaszai más-más színészeket kívántak. Egy dolog volt zavaró számomra: a gyermekek cseperedéséhez képest nem megfelelő ütemben váltották a szülők (José Arcadio és Ursula) karakterét, mintha egy napot sem öregedtek volna, miközben 10 év is eltelt az események közt. Hiányzott egy átmenet velük kapcsolatban, amit az ügyes maszkmesterek megoldhattak volna.A Száz év magány egy lassú mozi, de néhol megdöbbentő éles váltásokkal szivárog be a halál a napsütötte Macondo tereire és házaiba. A narráció kifejezetten jól áll a filmnek, a zenének és Paulo Pérez és María Sarasvati operatőrök mesterien megkomponált képkockáinak köszönhetően pedig még közelebb kerülünk egy csodaszép, bár néha teljesen furcsa karib világhoz. Az 1. évad az egész közösséget érintő konfliktus kibontakozásával zárul, nagyon várjuk a következő 8 epizódot. Ha az alkotók tartani tudják ezt a szintet, a Száz év magány az egyik legszínvonalasabb alkotás lesz a Netflix kínálatában.

Akik hozzám hasonlóan a regény rajongói és érthető módon kicsit tartottak az adaptációtól, nekik is csak ajánlani tudom a sorozatot. Általa nekem sikerült visszatérnem abba a kolumbiai kis faluba, ahol évekkel ezelőtt már jártam. „Macondo nem egy hely. Macondo egy lelkiállapot, amely lehetővé teszi, hogy azt lássuk, amit akarunk, és úgy lássuk, ahogy akarjuk.” Én azt láttam, amit Márquez csodálatos képekben testet öltött leírásainak olvasása közben: egy meseszerű világot, ahol az idő fokozatosan megvetemedik, elreteszelt ablaktáblákat, bezárt szíveket, mértéktelen szerelmeket, értelmetlen forradalmakat, s ahol egy család tagjai felmenőik hibáiból sem okulva újra és újra alkut kötnek a végzettel.

Hozzászólások

hozzászólás