A kedvenc sütim (Keyke mahboobe man/My Favourite Cake), rendezte: Maryam Moghadam, Behtash Sanaeeha, szereplők: Lili Parhadpour, Esmaeel Mehrabi, iráni-francia-svéd-német dráma, 97 perc, 2024., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
A forradalom megfáradt gyermekei
Minden őszinte iráni film öröm a filmszerető közönségnek, egyben súlyos kockázatvállalás az alkotóknak. A kedvenc sütim rendezői a Berlinaléra nem utazhattak ki, útlevelüket a hatóságok elkobozták és eljárás indult ellenük filmes és művészi tevékenységük miatt. A film két idős ember késői egymásra találását mutatja be lassan és tétován, korlátok között leélt életük felemlegetésével, ami nem feltétlenül jó reklám a rendszernek.
Mahin régóta egyedül él, férje meghalt, családja külföldön él és online tartja velük a kapcsolatot. Szeret későn kelni és úgy nekiindulni a napnak, ami szinten mindig hasonlóan telik el. Egyetlen öröme a kertje, melyet egymaga gondoz. Rendszeresen időközönként összejön a barátnőivel, beszélgetnek, iszogatnak és mint bárhol máshol a világon, a házasélet, az öregség, a mindenféle nyavalyák a téma. A nő nagyon várja ezeket a találkozásokat még akkor is, ha a többiek folyton azzal nyaggatják, keressen magának egy férfit, mert még nem olyan öreg. A legutolsó ilyen alkalmat követően aztán kötélnek áll és nyakába veszi a várost, mígnem egy nyugdíjas étteremben férfiak közötti beszélgetésnek lesz fültanúja. Az egyiküket, akiről kiderül, hogy taxis, elkezdi követni és végül hazaviteti magát vele. A vele nagyjából egykorú Faramarz először nem tudja mire vélni a dolgot, de aztán oldódik köztük a feszültség és beszélgetésbe elegyednek, majd a kölcsönös szimpátia jegyében a nő beinvitálja a lakásába a férfit, ahol egy kellemes estét töltenek el együtt. Ártalmatlan történet, ami bárhol és bármikor játszódhatna. 
Irán társadalmi, politikai és vallási berendezkedése miatt nem egy közkedvelt és biztonságos turistacélpont, így az ottani hétköznapokról nem személyes élmények vagy ismerősök elbeszélései nyomán szerezhetünk tudomást, hanem leginkább azokból a filmekből, melyek nagy ritkán eljutnak hozzánk. Mivel a legfelsőbb vezetés nem kifejezetten érdekelt a ország reklámozásában és a külvilág objektív tájékoztatásában, ezek a filmek általában külső forrásokat használnak fel, nemzetközi kooperációban készülnek és bár nem minden esetben fogalmaznak meg éles rendszerkritikát, alkotóik soha nem érezhetik száz százalékig biztonságban magukat. Ha nincsenek is közvetlen életveszélynek kitéve, az iráni filmesek nem túl gyakori látogatói a különböző fesztiváloknak és díjátadóknak, miközben alkotásaik rendre széles körű elismerést váltanak ki bátorságuk, kreativitásuk, mondanivalójuk és ábrázolásmódjuk miatt. 
Az iráni hétköznapokat bemutató filmek esetében elkerülhetetlen a nézőnek a szabadságjogok korlátozásával való szembesítése és ez alól A kedvenc sütim sem kivétel. Bár két idős ember egymásra találásáról van szó, rendre találunk benne közvetlen vagy közvetett utalásokat arra, hogy itt az emberek kevésbé szabadon élnek. Mikor Mahin a parkba megy, hogy férfiakkal találkozzon, szemtanúja lesz, amint az erkölcsrendészet fejkendőt egyáltalán nem vagy nem szabályosan hordó nőket gyűjt be. Maga az ismerkedés is azért nehéz, mert igazából nincsenek erre való helyek, a nyílt utcán pedig nagyon szigorú viselkedési szabályoknak kell megfelelni a férfiak és nők közötti érintkezés alkalmával.
Sőt, az ember a saját otthonában sincs biztonságban, az alkoholfogyasztás, a hangos beszélgetés, a zenehallgatás, az ének, a tánc bármelyik szomszéd gyanakvását kiválthatja és már megy is a feljelentés. Eleve egy ismeretlen férfit beengedni a házba illetlen dolog. Mahin és Faramarz beszélgetése során is szóba kerül, hogy gyakorlatilag bárkit bármiért bevihetnek és vádemelés nélkül fogva tarthatnak. Nem véletlen az egymással szembeni bizalmatlanság, soha nem tudja az ember, kivel hozza össze a sors. Mint minden ismerkedés, ez sem maradhat el a múlt felemlegetése nélkül. Az idős férfi és nő olyan országban nőtt fel, ahol sosem volt könnyű az élet.
A kedvenc sütim két idős ember megkésett egymásra találását meséli el a nézőnek és olyan lezárást tartogat, hogy azt nem könnyen feledjük. Egyszerre jelennek meg benne az iráni hétköznapok és az ország közelmúltbeli történelme, vagyis az ottani szokások és jellegzetességek, valamint az olyan univerzális érzések és gondolatok, mint a magánytól és a haláltól való félelem vagy a társ, a szerelem, az érintés és megértés iránti vágy. A két színész játéka annyira hiteles és őszinte, mintha nem is betanult szöveget adnának elő egy forgatókönyv alapján, hanem valóban a kamera előtt ismerkednének. Nagyon kimért, lassú és visszafogott, zömében két szereplő között, egyetlen helyszínen játszódó alkotás, ami akár egy színházi színpadon is elférne. 
