Maria (Maria), rendezte: Pablo Larraín, szereplők: Angelina Jolie, Pierfrancesco Favino, Alba Rohrwacher, Kodi Smit-McPhee, olasz-német-chilei életrajzi film, 124 perc, 2024., korhatár: 16 év
Az emberfeletti szolgálatában
A Maria nem mindenki filmje, hiszen a lenyűgöző képek mellett leginkább csöndekkel és áriákkal mesél el pár hétköznapot, de közben mégis egészen gyönyörű és egyedülálló történetet mutat meg az elmagányosodásról, az elmúlásról és a finom emberi kapcsolódásokról. Angelina Jolie egyik legjobbja.
Habár a neve ismerősen csenghet, azért gyorsan elevenítsük fel, hogy kiről is szól a film. Maria Callas (1923 – 1977) Amerikában született görög származású opera-énekesnő, akinek három oktávnyi hangja a felső E-től az alsó F-ig terjedt. Ezzel, és a tökéletesre csiszolt bel canto technikájával is örökre az opera állócsillaga maradt volna, viszont a karcos és lenyűgöző jelleme arról is tett, hogy az egyik első sztárja legyen az egyre jobban terebélyesedő médiának. Nem csak arról értesült első kézből a közvélemény, hogy anyjával és testvérével megromlott a viszonya vagy hogy férjhez ment a nála jóval idősebb Giovanni Battista Meneghinihez, de a testével is sokat foglalkoztak (Kilencven kiló fölött kezdte, operaénekeseknél ez nem kirívó, viszont a hirtelen és drasztikus fogyása nem csak az egészségére, de a hangképzésére is hatással lehetett, bár ez nem bizonyított.).
Gyorsan és élesen élt: az ’50-es évekre mintha minden megtörtént volna már vele: az egészsége kiegyensúlyozatlan lett, a milánói és a bécsi operaház szakított vele, elvált a férjétől, és viszonyt kezdett Arisztotélisz Onászisz görög hajómágnással, aki végül Jackie Kennedy miatt hagyta el. 1965-ben a londoni Covent Gardenben Toscaként lépett utoljára színpadra, ezután már csak hangversenyeken énekelt. 1977. szeptember 16-án halt meg Párizsban, a hivatalos bejegyzések szerint szívroham következtében. A Maria című film pedig épp itt kezdődik.
Ez Pablo Larraín trilógiájának (Lady with Heels) harmadik, befejező darabja. Az első a frissen megözvegyült JFK feleségéről szólt (Jackie – 2016), aki a gyászával és az új élethelyzetével próbál megküzdeni. A középső a Diana hercegnő életének egy sorsdöntő karácsonyát bemutató Spencer volt 2021-ben, és három év múlva pedig Callas életének utolsó hetének vízióját elénk táró Maria került a vászonra. A film, mint már említettük, egyenesen a halával indít, majd a történetmesélést egy héttel korábban kezdi. Vajon milyen lehetett a világ egyik(?) legjobb operaénekesnőjének, és a korszak minden bizonnyal egyik legnagyobb dívájának az élete? Csöndes és magányos, ez spoiler nélkül írhatjuk, hiszen már az előzetesben is alig látszik pár szereplő Angelina Jolie mellett.
A csöndes és magányos az egész filmre igaz. Lassú, szinte esemény nélküli, és nem zajos, csak figyel és lélegzik, alig van aláfestőzene. Callas operaáriái törik át néha ezt, a többi hallgatás és beszéd, habár annak is megvan a maga gyönyörű dallama (aki teheti, eredetiben nézze), Angelina Jolie nem csak énekelni tanult intenzíven (7 hónap gyakorlással), hanem a beszédhangját is egészen hasonlóvá tette, habár azt ő is hangsúlyozta végig, hogy nem puszta másolásról volt szó, Maria kettejükből született. Erre jó példák az áriák: mindkettejük hangját összekeverték a hangsávhoz, különböző százalékban természetesen. Itt térnénk ki arra is, hogy érthető-e zenei előképzettség nélkül a film? Igen, gond nélkül, bár biztosak vagyunk benne, hogy csak hozzáadhat az élményhez egy beható ismeret. Ez volt eddig a hang, de a film képekből is áll.
Két idősávban játszódik a történet: fekete-fehérben láthatóak a visszaemlékezések, de a zöme a halála előtti héten játszódik, ami a legszebb ’70-es éveket idéző színeket vonultatja fel, mint egy fotósorozat, de a zavaró retró máz nélkül, miközben Párizs hangulatát hasonlóan valószerűtlenül hozza, mint az Amélie csodálatos élete. A helyszínek, a díszletek mind kicsit olyanok, mintha berendezett színháztermek lennének vagy elképzelt újságképek, de közben nem idegen semmi, minden lakhatónak és valóságosnak tűnik. Ebben a marionettvilágban két biztos pont van: Callas sofőrje/mindenese és a háztartásért felelős szakácsa. Ők ketten ugyanazokat a helyeket járják be, mint a főszereplő, csak meghajolt háttal, félszeg nézéssel, de mégis érződik, hogy az ő világuk az igazi. Nem mutatnak belőlük többet, mint amit a szolgálatként ellátnak, mégis ők ketten a két pillér a filmben.
A film egy hét visszaemlékezése Maria Callas életének néhány jellemző életrajzi pontjának érintésével, de inkább egy elmagányosodott, az élettől csalódott ember szomorú elmúlása. Habár ez az elmúlás nem közben történik meg, az már évekkel ezelőtt behálózta az operaénekest, amikor nem csak a külvilág, de ő is elfogadta, hogy csak a tökéletes illik hozzá, és tőle nem is várnak el mást, csak azt. Az ember viszont ebbe a hajszolásba előbb-utóbb belehal, még ha nem is természetszerűen áll meg közben dobogni a szíve.
A Maria nem csak egy kiemelkedő művészről mesél, hanem arról, hogy mi az emberi, mi az emberfeletti, és ennek a szolgálatában mit veszthetünk vagy nyerhetünk. 
