Fejlesztő: Montraluz; Kiadó: Tlön Industries; Platform: PC, PS4|5, Xbox One & Series
Álomvilágba kalauzol bennünket a Dreamcore, melyben a sétálgatás az egészségünk rovására megy.
Nem úgy a való életben, pedig jócskán akad potenciál a Dreamcore-ban, ami tulajdonképpen a testkamerás pszichológiai horror zsánerébe sorolható – már amennyiben létezik ilyen típusú műfaj. Lehetséges, hogy csak számomra nem világos a játék köré épített történet, így inkább meg sem próbálkoznék a leírásával, de tulajdonképpen a kiválasztó menüben különböző álomvilágba csöppenhetünk bele – ugyanakkor a fejlesztők ígérete szerint a jövőben további helyszínekre is számíthatunk.
Nevesítve az első színterünk a Dreampools, vagyis magyarra fordítva Álommedencék, s eme territóriumon egy gigantikus fürdőkomplexumban találjuk magunkat, ahol nagyjából 500 teljesen differens módon, de lényegében egybefüggően felépített teremben lófrálhatunk. Szerencsére a feladatunk nem abból áll, hogy minden egyes helyiséget végigjárjunk, bár akarva-akaratlanul ez minden bizonnyal meg fog történni, hanem pechünkre az, hogy megtaláljunk egy zseblámpát, melynek használatával be tudunk lépni a pincén át vezető kijáratba.
A második zóna apropóján az előzőtől teljesen független világ elevenedik meg előttünk. Az Eternal Suburbia (Örök külváros) egy ’60-as évek stílusára emlékeztető, amerikai kertvárosi övezetben játszódik, ahol megszámlálhatatlanul sok berendezetlen házikóba tudunk belépni (két különféle bejárattal és kijárattal), s mindegyiket áthatolhatatlan kerítés választja el egymástól, tehát csak az ajtókon keresztül közlekedhetünk. Ettől függetlenül valamelyest könnyebb a dolgunk, ugyanis egyik épületből a másikba járva meg kell keresnünk egy víztornyot, pontosabban az oldalán lévő asztalkán elhelyezett kulcsot. A hajunkat azonban csak azt követően fogjuk kitépni, amint keresgélni kezdjük a lezárt kijáratot jelentő kupolát.
Remélem, nem okoztam bosszúságot, miután kikotyogtam a teendők töredéknyi momentumát, ám a Dreamcore erről semmiféle információt nem oszt meg arról, hogy mégis mi a bánatot kellene csinálnunk és minekutána elindítottuk a pályát, rögvest mélyvízbe kerülünk. A betöltőképernyőn kapjuk meg az egyetlen érdemi jótanácsot, mégpedig, hogy legyünk türelmesek és nagyon figyeljünk a hangokra. Nos, ezek a bizonyos hangok legtöbbször régmúlt zenei aláfestésként szolgálnak és akkor hallatszódnak egyre hangosabban, ha megfelelő a haladási irányunk. A két pálya gyakorlatilag labirintusként funkcionál és nagyon sokat fogunk bennük sétálni/futni. A mászkálás közepette valószínűleg még a sétaszimulátorokhoz szokott játékosok is ásítozni fognak az unalomtól, s emiatt jobb lett volna, ha a bejárható terület kicsivel szűkösebb, elvégre egy álom alapvetően soha nincs túlbonyolítva és mindig csak egy aprócska helyen találjuk magunkat.
A Dreamcore-on ugyan nem látszódik, hogy Unreal Engine 5 alatt készült, ennek ellenére egészen látványosan sikerült, s ez az alapértelmezett VHS szűrőnek köszönhető, amely egyúttal nagyban hozzájárul az erős atmoszféra meglétéhez. A játékban amúgy senkivel nem találkozhatunk, nincsenek benne jumpscare-ek és arra épül, hogy a tudatalattinkra hasson. Sajnos ebből a szempontból többnyire sikertelenül próbálkozik és a céltalan(nak tűnő) bolyongás inkább elkeserítő, semmint érdekfeszítő.
Legutóbb ezt teszteltük:
