Bird, rendezte: Andrea Arnold, szereplők: Barry Keoghan, Nykiya Adams, Franz Rogowski, Jason Buda, angol filmdráma, 119 perc, 2024., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Gyönyörű mocsokságok
A Kentben született és Darázs című rövidfilmjéért 2005-ben Oscar-díjjal jutalmazott Andrea Arnold visszatér a munkásosztálybeli gyökerekhez, a Bird zsigeri alakításaival, zenéjével, kézikamerás és mobiltelefonos felvételeivel, szavak nélkül mesélő külső és belső környezetével, dokumentarista jellegével és fantasztikumba illő fordulatával válik emlékezetessé. Ha láttad a Saltburnt, még jobban fogod értékelni Barry Keoghan egyik megjegyzését, ami eredetileg nem is volt benne a filmben. 
A 12 éves Bailey (Nykiya Adams) Kent északi részén él egy lepukkant házban apjával Buggal (Barry Keoghan) és féltestvérével, Hunterrel (Jason Buda). Mikor megtudja, hogy apja néhány hónap ismeretség után el akarja venni legújabb barátnőjét, aki a kislányával oda is költözne hozzájuk a nyomortanyára, teljesen kiakad. Már így is nélkülözniük kell szinte minden téren, erre most két újabb emberrel kell megosztaniuk a nagy büdös semmit. Apja, aki mentálisan maga is egy nagy gyerek a szeretet és a céltudatosság terén nem jeleskedik, abszolút a mában, a mának él, világmegváltó tervei pedig rendre kudarcot vallanak. Nem csoda, hogy a lány az utcán érzi igazán otthon magát.
Így ismerkedik meg bóklászás közben a különös fickóval, Birddel (Franz Rogowski) A csavargó külsejű férfit nyúlajka és betört orra még ijesztőbbé teszik, a belőle áradó nyugalom és higgadtság pedig olyan szinten frusztráló, hogy a felnőttek többsége legszívesebben megütné. Kezdetben a lány is fél tőle, de gyermeki ártatlansága is kíváncsisága meggyőzi őt arról, hogy Bird – legalábbis ok nélkül- valószínűleg az égvilágon senkinek nem tudna és nem is akar ártani. Kiderül, hogy a férfi rég elvesz(t)ett szüleit keresi a környéken, a lány pedig segít neki ebben, miközben meglehetősen durva és olykor szürreális kalandokban lesz részük. 
Bailey felnövés története egy igen erőteljes, már-már dokumentarista jellegű szociológiai filmdráma, mely által pontos és lehangoló képet kapunk az őt körülvevő épített és természeti környezetről, az emberekről, a lecsúszott rétegekről, a túlélésről. Kapcsolati erőszak, utcai bűnözés, szeretet nélkül felnövő féltestvérek, leányanyák, rendőrségi razziák, önbíráskodó, céltalan fiatalok. Bird barátsága, valamint a testvérei (hárman az anyjukkal élnek) iránt érzett szeretett és felelősség motiválja őt, ezzel emelkedik ki abból a tömegből, ahol a pia, a cigi, a drog, az erőszak és a szex tölti ki a mindennapokat.
A társadalom peremén minden egyes nap egyedül kell megbirkóznia egy csomó problémával, mert a tanulatlan és állástalan felnőttektől semmire nem számíthat, a szociális hálón meg akkora lyukak vannak, hogy az egész városrész átesik rajta. Birddel való kapcsolata egészen különleges, a férfi egyszerre szorul gyámolításra, miközben sokszor ő maga nyújt vigaszt és támaszt, afféle testvér- és apapótló is egyben. Azzal a céllal tért vissza egykori lakóhelyére, hogy megtalálja a szüleit, de ez a találkozás nem számonkérés lenne, nem szembesítés azzal, amit létrehoztak, hanem csak megbizonyosodás. A férfi mindenben meglátja a szépet és a jót, nincs benne önsajnálat, nincs haragban a világgal, ezen a környéken ez már bőven elég ahhoz, hogy megvessék és kinézzék. 
Barry Keoghan a Gladiátor II-ben felajánlott szerepet dobta emiatt a film miatt és milyen jól tette. Zsigerből hozza az elcseszett apafigurát, ahogy félmeztelenül, agyontetoválva énekel, táncol, szeret, dühöng, gyereket nevel. A német Franz Rogowskit először a 2015-ös Victoriában láttam, azóta számtalan német- és angol nyelvű produkcióban szerepelt, emlékezetes alakítást nyújtva. Nyikiya Adams rögtön fejest ugrott ezzel a szereppel a mélyvízbe, természetes és őszinte játékával abszolút meggyőző alakítást nyújtva.
Megemlíteném még az atmoszféra megteremtéséhez hatékonyan hozzájáruló filmzenét, melyet a londoni székhelyű producer, Burial szerzett és akinek ez az első ilyen jellegű munkája. Emellett olyan poszt punk zenekarok dalai csendülnek fel, mint a Fontaines D.C. vagy a Sleaford Mods, sőt, egyes zenekari tagok kisebb szerepekben a filmben is feltűnnek. A forgatókönyvíró-rendező Andrea Arnold rendezte a Fontaines D.C. együttes zenés videóját, melynek címe Bug és a film jeleneteiből van összevágva; ők egyébként júniusban idén Magyarországra is ellátogatnak, ha valaki szeretné tovább fokozni az élményt.
A Bird nem könnyű film és egy fordulatnak köszönhetően még zavarba ejtőbbé válik, de higgyük el, ez Bailey világába még bőven belefér. Egyetlen gyereknek sem lenne szabad így felnőnie, ahol bár nincs éhínség, járvány és háború, de a szülő kész kudarc és egy érzelmi analfabéta. Innen kikerülni és elhitetni magaddal és másokkal, hogy értékes és hasznos vagy a legnehezebb, egyben legfelemelőbb (kvázi szó szerint) dolog. 
