Én még itt vagyok (Ainda Estou Aqui), rendezte: Walter Salles, szereplők: Fernanda Torres, Fernanda Montenegro, Selton Mello, Valentina Herszage, brazil filmdráma, 137 perc, 2024., korhatár: 16 év
Történet azokról, akik maradtak, és arról, aki eltűnt
Az Én még itt vagyok mélységes humánummal, finom érzékenységgel, de pátosz- és mítoszmentesen mutatja be Brazília katonai diktatúrájának legsötétebb napjait. Mégsem a politikát állítja a középpontba, hanem a családban keletkező hiány változásáról mesél, és legfőképp a túlélők erejéről, az elemi erejű játéka miatt Golden Globe-ot elnyerő Fernanda Torresszel a főszerepben. Walter Salles rendezése 50 különböző díjat nyert el, közte a legjobb nemzetközi film Oscarját. 
A film rendezője Walter Salles (Központi pályaudvar, Che Guevara: A motoros naplója) maga is a Paiva család körében gyerekeskedett, a történet pedig a legfiatalabb fiú, a vele nagyjából egykorú Marcelo későbbi (azonos című) könyve alapján készült, és ez a közeli nézőpont határozza meg a mozi szemszögét is, mert nem politikai szereplőként, vagy későbbi áldozatként látjuk az apát, Rubens Paivát (Selton Mello), hanem elsősorban családapaként, barátként, férjként.
Az események megértéséhez nem is kell ismernünk Brazília történelmét, mert a távoli katonai rohamkocsikból és az eltűnéseket bemondó rádióhíradóból sejthető az a bizonytalanság, ami az 1970/71-es téli szünetet belengte Rio de Janeiróban. Még akkor is, ha a Paiva-ház önmagában egy szelet szabadság volt a diktatúrában, hiszen az udvara szinte a végtelen óceánra nyílt, az ajtókat sosem zárták, hogy az a rengeteg gyerek (ebből öt saját) akadálytalanul vonulhasson arra, amerre éppen dolga volt. A lemezjátszóból közben újfajta zene szólt, a polcok könyvtől roskadoztak, szinte mindig jött vendég vacsorára, még ha állva kellett is enniük, a ház lüktetett az élettől, és ennek az egyik központjában pedig mindig a feleség, Eunice (Fernanda Torres) volt.
Lehet, hogy ez a kép már-már idilli, habár azon gondolkodtam közben, hogy ezt csak a kelet-európai mondatja-e velem, és vajon egy kanadai is érzi-e a gyomrában ezt a szolid remegést az első pillanattól kezdve, akkor is, amikor még látszólag erre semmi oka sincs? Mert aztán egyszer csak megjelennek Rubensért is, habár ez sem drámaian történik, mert ez az apró dolgok filmje. A fegyveres férfiak hagyják átöltözni, majd komolyabb erőszak nélkül elkísérik, annak az ígéretével, hogy csak egy kihallgatás lesz az egész, estére haza is ér. Innentől kezdve pedig a film Eunice és a körülötte kialakult hiány történetévé válik. Láthatjuk, ahogyan helyt áll, töretlenül, bátran és mosolyogva, mert nem tehet mást, hiszen gyakran azok az igazi hősök, akik hátramaradnak, és ellenállnak annak, hogy felőröljék a szeretteiket ezek az újfajta mindennapok. Eunice nem tesz nagy dolgokat, mégis minden tőle telhetőt véghezvisz, talán még többet is annál, hogy a gyerekei a lehető legkevésbé sérüljenek, és ebben végül a férjével együtt megteremtett kapcsolataik tartják meg őt is.
Az Én még itt vagyok hangulata egészen magával ragadó, az elején még úgy is boldog nosztalgiát éreztem közben, hogy magánemberként semmi hasonló emlékem sincsen, számomra mégis elragadóbb volt, mint a Szólíts a neveden édes-ártatlan alaphangulata, pedig az az egyik etalon. (Valószínűleg az is közrejátszik a dologban, hogy 35 mm-es filmre forgatták, ami talán korosztályos dolog lehet, de nekem ez a képi megjelenítés az igazi mozi.) Amikor pedig a folyamatosan nyüzsgő távoli képek, a meleg színek, a zsúfolt tágasság után villámcsapásként beütött a változás, az évek múlásával a színek egyre hidegebbé váltak, a képkivágások egyre üresebbek és zártabbak lettek, és ez volt az, ami igazán szíven ütött. Ez az egyre növekvő hiány mutatta meg azt, amit nem lehetett már bepótolni, bármi is történik ezután.
A színészek egészen kiválóak, ezt is rengetegszer írtuk már máshol, de itt azt a fajta játékot láthatjuk, amit nem is lehet elsőre észrevenni, mert ez az a gyönyörű együttlétezés a szereppel, ami akkor tűnik fel csak, amikor hiányzik, ahogyan a Rubenst alakító Selton Mello mosolya is. Végig összeszorul a gyomrunk, pedig ebben a moziban nincs nagy drámai monológ, ráadásul Fernanada Torres az összes sírós jelenetét kiszedette a forgatókönyvből, mert Eunice sem engedte el magát a gyerekei előtt. Ráadásul külön szívet melengető, hogy az időskori énjét a saját édesanyja, a 95 éves Fernanda Montenegro játszhatta el. Színészi jelenlét, így hívják ezt, amit csak a legnagyobbak tudnak.
Az Én még itt vagyok is ilyen, nem rág a szánkba didaktikusan semmit, hanem egyszerűen csak a változásokon keresztül mutatja meg egy család életét, és azt a hiányt, amit akkor sem tudott benőni az élet, ha elég idő maradt rá. Mert ilyen a normalitás megrablása, borzasztó, még ha hősöket is nevel.
