Fejlesztő: Studio Tolima; Kiadó: DON’T NOD; Platform: PC, PS5
A Koira bájos módon újra megtanít minket arra, miről is szól a barátság.
Az utóbbi évek a változásról szóltak a Don’t Nod háza táján, de mindez nem jelent feltétlenül mindjárt rosszat. Tény, hogy a az egész ügylet egyik sarkalatos pontja volt, hogy méltán népszerű franchise-ukat, a Life is Strange-et el kellett engedjék, de cserébe függetlenedtek. Azóta a francia cég számos más játékot is fejlesztett egészen más műfajokban (Harmony: The Fall of Reverie, Jusant, Banishers: Ghosts of New Eden), na és végre valahára az elmúlt hónapban kijött a Lost Records: Bloom & Rage is, ami a fentebb említett korábbi nagy siker nyomdokain lépdel (várjuk nagyon a napokon belül érkező második etapot).
De dőreség volna azt hinni, hogy ennyi az egész, ugyanis 2022-ben a cég a kiadói vonalon is elindult, első fecskenként a Gerda: A Flame in Winter útját egyengették. A dolog olyannyira jól sült el, hogy már itt is van a következő koprodukció, a japán Studio Tolima munkája, a Koira. Elődjéhez hasonlóan ez is egy rajzos, 2D-s alkotás, de sokkal mesésebb, rajzfilmesebb módon. Főszereplői egy sematikus módon, árnyként ábrázolt páros, vagyis egy kislány és egy kutyus. Sorsuk egy mágikus erdőben fonódik össze, ahol véletlenül találkoznak, mikor az előbbi megmenti a másikat.
Nem meglepő, hogy hatalmas barátság alakul ki és innentől fogva közös cél az, hogy hazataláljanak. Ám ahol csapdák vannak (márpedig ilyenből szabadult a blöki), ott vadászok is akadnak, szóval az ő kijátszásuk is aktív szerepet kap majd. Kijátszásuk; ugyanis a játék abszolút nem az erőszakról szól, sőt inkább pont az ellen. Mindebbe nem mennék bele mélyebben, mert esetleg a poént lőném le. Legyen elég annyi, hogy a vadászok és az erdő vadjai elől is kell menekülni néha (habár utóbbiak később megenyhülnek), s hol kisebb fejtörőkkel, hol lopakodással, vagy más furfangokkal kell túljárnunk az eszükön.
Ám közben a kialakult barátságot is ápolni kell, a mellénk szegődött kiskutya ugyan nagyon ragaszkodó, de megvannak az igényei is. Néha etetni kell, máskor bújócskázni vele, ahogy a való életben is történne ha egy kisállatot kapnánk társul. A Koira mindezt teljességgel izzadság mentesen, természetesen nyújtja. Semmi sincs erőltetve, vagy csak éppen annyira, hogy a sztori tovább gördüljön, de semmi nem akadályozza, hogy annyi időt töltsünk ágak dobálásával, hóember építéssel, vagy felhőspottinggal, amennyire éppen kedvünk szottyan.
Mondjuk aki végig akar rohanni a történeten, az meg is tudja tenni, de el lehet időzni ezeknél a melléktevékenységeknél, vagy szimplán az erdő alaposabb felfedezésével (de annyira mondjuk nincs túlbonyolítva). Azt el is felejtettem, mondani, hogy dialógusok nincsenek, de nincs is rájuk szükség. A Koira történetmesélése tökéletesen működik szavak nélkül, pontosan úgy, ahogy a barátságban sem kell mindent kimondani, ha ismerjük a másikat. A játék ezt az üzenetet (is) próbálja meg átadni, meg hogy jó dolog, ha lehet számítani valakire, ami a mai eldurvult világunkban – ahol egyre többet számít az önzés és az ego – sajnos egyre inkább aktuális. Ha valakinek épp egy 1-2 órás videojáték végigjátszása során esik le a helyes irány, akkor már megérte azt elkészíteni.
Legutóbb ezt teszteltük:
