Gyilkos randi, rendezte: Christopher Landon, írta: Jillian Jacobs és Chris Roach, szereplők: Meghann Fahy, Brandon Sklenar, Violett Beane, Jeffery Self, Reed Diamond, Ed Weeks, Gabrielle Ryan, amerikai thriller, 100 perc, 2025, 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Whodunit a közösségi média korában
Mégis mit várunk egy ezeregyedik Blumhouse filmtől, ami külső látszatra csak egy újabb tingli-tangli horrornak tűnik? Már itt le kell szögezzük: a Drop (magyar keresztségben elég cringe Gyilkos randi), egyáltalán nem horror, hanem egy thriller. Mégpedig a legklasszikusabb, legtisztább fajtából: a harc maximálisan a mentális játszmázás síkján zajlik, a gyorsaságon, a szemfülességen és a lélekjelenléten múlik minden, a főgenya látszólag deus ex machinával sanyargatja a főhősnőt. Kérdés, hogy Christopher Landon a Parajelenségek-franchise írójának és a Boldog halálnapot-filmek rendezőjének legújabb filmje tényleg rászolgál-e, hogy legyintsünk egyet, vagy pedig egy kifejezetten pozitív meglepetéssel lettünk gazdagabbak?
Első randi, hát persze, az az úgynevezett első randi. Nyilván túlöltözünk, nyilván extrán ciki, ha késünk. Mindent elkövetünk, hogy ne érezzük magunkat feszengve, talán egyedül az vigasztalhat, ha a partnerünk is annyira feszeng, mint mi magunk. Violet (Meghann Fahy), a korán megözvegyült, ötesztendős kisfiát egyedül nevelő pszichológus is egy első randira készülődik. Az eleddig csupán a társkereső oldal chatszobájából ismert Henry (Brandon Sklenar) immár hús-vér alakot ölt, a sármos férfival való ismeretségük végre egy új szintre lép. Tudják azonban, hogy a mozi nem a legalkalmasabb hely egy első randira, így nem is oda mennek, hanem Detroit egyik legflancosabb, felhőkarcoló tetején lévő éttermébe. Amint azonban Violet megérkezik a randihelyszínre, egyik pillanatról a másikra egy rejtélyes randiapp-felhasználó egyre inkább bedurvuló mémáradattal árasztja el, mely aztán halálos fenyegetésbe és zsarolásba torkollik. A randiappon a földrajzi közelségben lévő emberek küldhetnek egymásnak eltűnő üzeneteket… az elkövető az étteremben tartózkodik… Violetnek pedig rá kell jönnie, ki a rejtélyes tettes, méghozzá úgy, hogy az elkövető figyelemmel kíséri a nő minden egyes lépését.
Néha az embernek szüksége van egy kis felüdülésre, és igénye támadhat nem Mariana-árok mélységűen drámázós, nem komplex gondolati és érzelmi húrokat pengetős, “ember gyomrát megülős”, hanem könnyed, “nem akar többnek látszani, mint ami”, önmagán nem túlmutató, de az ígéretét teljesítő, szórakoztató filmekre is. A whodunit műfaja a sötét pszichológiai thrillerek, nyomasztó tudathorrorok, undorító testhorrorok vagy a cinikus horrorvígjátékok korában egy ilyen, könnyebben fogyasztható szórakozásnak tűnik.
Van ilyesmire igény, mutatja ezt a Tőrbe ejtve-filmek sikere is. A Gyilkos randi egy vegytiszta whodunit-thriller, mentes mindenfajta horrorisztikus vagy lélektani elemtől, ellenben pörgős, feszült, hitchcocki húrokat pengető mozi. Fordulatok is vannak, igaz, nem a legerősebbek, én legalábbis viszonylag kevés erőbefektetéssel ki tudtam találni párat közülük – na azért nem mindet, a főgonosz kiléte például meglepett (“Hahá! Én azt is kitaláltam!”, írhatja majd a kommentelő, lelke rajta, pacsi érte, ez egy ilyen műfaj, örüljön hát neki). 
Egy nagyon szép formai megoldást mindenesetre ki szeretnék emelni: a film eleji párbeszédek feltűnően szembántóan vannak összevágva, először azt hittem, hogy éppen most tapasztalom minden idők legrosszabb vágását. Idővel rá kellett jönnöm, hogy ez a kizökkentés bizony a helyén volt, mert hát (no spoiler) hogyan adhatná vissza finomabban, ám mégis érzékletesebben egy film a hősére váró feszültséget és diszkomfort érzetet, mint a vágáson keresztül? Kiváló ötlet, irritálóan, ám épp ezért hatásosan kivitelezve.
A szereplők is elég korrektnek mondhatóak a maguk szűkös keretei között. Azzal a néhány párbeszéddel, amit Violet és Henry a cselekmény előmozdításán túl váltanak, sikerül megkedveltetni magukat velünk – no nem kell ám mély és háromdimenziós karaktereket várni egy efféle filmtől, nem is kellenek bele, e pár pillanatban felskiccelős karakterfestés éppen arra elég, hogy izgulni tudjunk szimpatikus szereplőinkért, és a történet kapjon némi önmagán túlmutató tétet is. Van itt feszültségoldó, azt is mondhatnám, comic relief karakter is, a mozi közönsége lelkesebb volt, mint jómagam, de módjával én is tudtam menni ezzel is, gyakran jópofa, néha vicces tudott lenni.
A Gyilkos randi “nem akar többnek látszani, mint ami” (hogy másodjára is éljek ezzel az eléggé elkoptatott, ám kétségtelenül igaz frázissal), de szerencsére nem is nyújt kevesebbet annál. Izgalmas, pörgős, “klasszikus” thriller, aminek néhány csavarja ugyan előre látható, ám ez kevesebbet vesz el az élvezetből, mint gondolnánk. Nem sokat fogunk agyalni rajta miután kijövünk a moziteremből, ám leköt amíg bent ülünk, szórakoztat. A végén pedig úgy érezzük, hogy jobban sikerült a mi esténk, mint a két főhősünknek – ha másért nem, hát azért, mert nem fogtak ránk pisztolyt.
