A szörfös (The Surfer), rendezte: Lorcan Finnegan, szereplők: Nicolas Cage, Finn Little, Julian McMahon, osztrák-amerikai-ír-angol thriller 100 perc, 2024., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Csak a hullámon keresztül!
Az Ausztráliában játszódó filmekben általában fontos szerephez jut a tikkasztó hőség, valamint a helyiek furcsa beszéde és szokásai. Ezúttal Nicolas Cage ismerkedik meg velük, kinek karaktere ugyan itt született, de olyan régóta él Kaliforniában, hogy rögtön ki is nézik a kontinensnyi országból. A szörfös legalább annyira szikár, mint a címe, miközben a művészi ábrázolásmód vérrel, ürülékkel és tesztoszteronnal vegyül. 
A szörfös (Nicolas Cage) egész életében azért gürizett, hogy visszavásárolhassa apja ausztráliai házát, ahonnan páratlan kilátás nyílik az óceánra, a naplementétől pedig garantáltan lefosod a bokád. Kaliforniából tér vissza gyermekkora helyszínére, de ennyi idő elteltével ugyanolyan kívülállónak számít, mint bárki más, így amikor szörfözni szeretne egy jót a fiával, a helyiek csúnyán elhajtják. Hősünk nem adja fel, minden áron le akar jutni a partra, de ennek ára van és egyik rossz dolog követi a másikat. Kigúnyolják, meglopják és halálosan megfenyegetik, a rendőrségre azonban számíthat, mert nem neki hisznek. Miközben fontos hívást vár a banktól, szenved a hőségben, mindenféle víziók gyötrik és bár helyzete egyre kilátástalanabb, a hullámokat látva mégis hajthatatlan marad.
A szörf az ausztrál identitás része, ami a szabadságot jelképezi, értem ezalatt a végtelen óceánt és a társadalmi különbségek eltűnését is, hiszen a hullámok között csak a tudás és a bátorság számít. A helyi közösségek fontos építőköve és bár erősen jelen van a lokálpatriotizmus, a valóságban azért nem védik annyira a szörfösök a saját partszakaszuk, hogy az odalátogatók testi épsége vagy élete veszélyben legyen. A filmben a helyi szörfösök egyfajta törzsi tömörülésben engedik ki a gőzt, melynek vezetője ezt az egészet úgy képzeli el, mint ahol a fiatalok nem kallódnak el, a jólétben eltunyult és elpuhult tisztes családapák pedig újra felfedez(het)ik a magukban az alfahímet, a férfiállatot. Beavatási szertartások, erőpróbák, közös sütögetés, hajnalig tartó ivászat és lerészegedés, valamint a kívülállók zaklatása. Kell ennél több? 
Cage karaktere a szörf megszállottja, aki a világot bejárva írt könyveket a szenvedélyéről, mostanra azonban olyan szinten megszállottjává vált a szülői ház megszerzésének, hogy arra ráment a házassága. Fia, aki ugyancsak tehetséges szörfös a karácsonyt vele tölti, azonban hősünk a parton apaként és férfiként megszégyenül, ami frusztrálóan hat rá. Ezen a ponton nem is tudni, hogyan tovább, talán kiderül róla, hogy valami ex-kommandós, aki rövid úton leszámol mindenkivel, mint ahogy az is benne van a pakliban, hogy összeomlik és elbukik vagy egyszerű átlagemberként pöccen be és kezd őrült vérengzésbe. Rengeteg bosszúfilm jut az eszünkbe, de ott kísért a fejünkben a Harcosok klubja, az Apokalipszis most, az Összeomlás vagy a Holtpont.
Minden esetre Cage baromi jól hozza a megalázott figurát, akit hajt valamiféle őrült megszállottság és képtelen feladni. Egyre rosszabb dolgok történnek vele, egyre inkább kicsúszik a lába alól a talaj, egy idő után már mi sem tudjuk, hogy a nagy melegben mi a valóság és mi az, amit csak hallucinál. Egyértelműen jól állnak neki ezek a mezítlábas, izzadt, kócos, borostás, szenvedő szerepek még akkor is, ha a hírnevét megalapozóktól azért elég messze vannak. A helyi szörfösök vezetőjét az ausztrál Julian McMahon alakítja, méghozzá nem is rosszul. Szörfözni őt sem látjuk, de simán elhisszük róla, hogy tud. Az egykori modell karizmatikus kisugárzása a vásznon keresztül is érződik, ahogy piros fürdőköpenyben terelgeti a férfiakat és hozza a frászt mindenkire.
A film – azt is – megmutatja, mennyire el vagyunk kényelmesedve és mennyire a technikára vagyunk utalva. Létezésünk bizonyítékai és kapcsolataink digitálisan vannak tárolva, ezek nélkül mások számára senkik vagyunk. Egy idő után a semmi közepén a hőségben Cage karaktere és a néző is elbizonytalanodik a személyazonosságát illetően, nem tudjuk, hogy amit látunk az mikor és kivel történik meg valójában, egyáltalán megtörténik-e. Ebbe a bevillanó emlékfoszlányok is bezavarnak, valamint a parkolóban élő öregember, akinek elszámolni valója van a helyi szörfösökkel, akiről ugyancsak nem tudjuk, hogy ki is valójában. A kütyük nélkül nem tudunk kényelmet vásárolni magunknak, kizárólag a testi erőnkre és leleményességünkre hagyatkozva a legtöbben elvesztünk.
A szörfös Cannes-ban debütált és igen, ábrázolásmódját és a felszín alatt meghúzódó üzenetét tekintve tulajdonképpen művészfilm, azaz furcsa szereplők, furcsa atmoszféra, furcsa mondanivaló, furcsa történések, furcsa zene és folyton az óceánt bámuló furcsa kamera. Nyomorpornó, bosszúfilm, pszichothriller, bűnös élvezet, egzisztenciális dráma, sportfilm, jóféle B-mozi és még hosszasan lehetne sorolni, mi is valójában, mert igazából mindegyik és egyik sem. A szörfös elsősorban Nicolas Cage-film, annak minden pozitív és negatív hozadékával: erős alakítás (bizonyára sokak szerint élete egyik legjobbja, hogy ne csak engem olvassatok), zavarba ejtő történet, relatíve hamar lecsengő filmélmény.
