Fejlesztő: id Software; Kiadó: Bethesda Softworks; Platform: PC, PS5, Xbox Series X|S
Mindenképpen az év egyik nagy eseményének számít a Doom: The Dark Ages akcióorgiája, de meglehet, hogy hozzánk hasonlóan más sem esik hanyatt tőle.
Sosem felejtem el, hogy mikor az Eidos Hungarynál dolgoztam, akkor amint a Battlestations: Pacific fejlesztése elért egy olyan szintre, hogy már mutatni volt érdemes, akkor a stúdióba meghívást kapott a magyar gamer sajtó színe-java. Természetesen miután mindenki megnyomkodta, hazament és pár napon belül jöttek is a cikkek. Nem akarok hazudni, nem volt tökéletes a játék, de egy tisztes iparosmunka, amire joggal lehet büszkének lenni. Az írók többsége értékelte is a befektetett munkát és pozitív hangvételű írást publikált. Kivéve egy valakit (nevet nem írok), aki mélységesen lehúzta a játékot, mindenbe belekötött és olyasmit is bírált, amiben egyáltalán nem volt igaza. Akkori főnököm csak ennyit kérdezett: ennek az arcnak már nem jutott szendvics?
A vélemény szabad! Kritizálni ér! Ugyanakkor én magam vagyok annak a szószólója, hogy egy teszt legyen bizonyos keretekig objektív, vagy legalábbis törekedni kell rá. Nem állhatok neki egy amerikai futball játék kritikájának, hogy gyűlölöm a sportot és kivetítem ezt a produkcióra, noha az egyébként teljesen vállalható. Mégis most én leszek az, akinek nem jutott szendvics. Meggyőződésem ellenére most egy erősen szubjektív teszt következik, aminek ne az legyen a tanulsága, hogy a Doom: The Dark Ages egy rossz játék (mert nem az), csupán leírom a véleményemet, hogy nekem miért nem tetszik.
Valójában már a bejelentéskor húztam a számat, mondván ez mi? Nem akarok most nagyon sablonosan Doom történelmet megidézni, de a modernkori játékok egy sajátos görbét írnak le. A 2016-os, szimplán csak Doomra keresztelt (negyedik) rész erősen az első kettő nosztalgiájára épített és sikerült azt a hangulatot átültetnie modern és látványos 3D-be a sorozat esszenciáját. A négy évvel későbbi Doom Eternal már csavart egyet a felálláson, mert amellett, hogy a történetet sokkal inkább előtérbe helyezte (jó vicc – a Doom és a komoly sztori), behozta a platformingot a játékba. Ez sokaknak nem tetszett, nekem viszont nem volt vele bajom. Új stratégiai elemként tekintettem rá, ami színesíti a gameplayt, meg örültem, hogy legalább nem egy rókabőrt kaptunk, új pályákkal.
A Doom: The Dark Ages viszont azt kell mondjam, hogy egészen más tészta. Nagyon elrugaszkodott az alapoktól minden téren, s ez különösen azért fura, mert a készítők azt szajkózták a promó anyagokban, hogy visszatértek a gyökerekhez. Ehhez képest kaptunk egy zömében fantasy settinget, miközben az eredetiek inkább a sci-fi hangulatról szóltak. A sorozat és a komoly történet közös halmazt nemigen tartalmazó kapcsolatáról már élcelődtem, pedig az új rész minden eddiginél komolyabb hangsúlyt fektetett erre a szegmensre. Véleményem szerint a történések a totálisan érdektelen kategóriába tartoznak (akkor is, ha a rajongók leszedik rólam a keresztvizet), de még ha valaki elfogult is pozitívan a játékkal kapcsolatban, azt el kell ismernie, hogy sem a szereplők nem igazán karizmatikusak, vagy érdekesek eléggé, de a forgatókönyv sem fog Oscart kapni. Ráadásul az átvezetők túlságosan is hosszúak, gyakran nem annyira látványosak és még csak nem is kapcsolódnak szervesen egymáshoz.
Zavarónak azonban leginkább mégis a gameplayt találtam, ami azért szomorú, mert ha bármi is nem annyira jó egy Doom játékkal kapcsolatban, legalább ennek illene rendben lennie. Az előző részre jellemző, végletekig felpörgetett akciót kicsit lassabb, taktikusabb harcra cserélték a fejlesztők. Ami azonban az igazi újdonság, hogy nem is feltétlenül a lőfegyverek vannak a középpontban (noha a sorozat ikonikus arzenálja természetesen előkerül). A mostani fókusz azonban arra csúszott, hogy van egy pajzsunk, amivel végtelen lehetőség akad (lehet dobálni, természetesen védekezni vele, de nagy sebességű, halálos “lökdösésre” is befogható). Ezen felül a közelharc van inkább hangsúlyban, s habár igazából ránk van bízva a harcmodor, de a játékmenet és a fogyó muníció folyamatosan belekényszerít ezeknek az új lehetőségeknek a használatába, s meg kell valljam, nekem ez nem volt szimpatikus.
Általánosságban elmondható, hogy a játék grafikája nagyon szép és bizony a látvány nem szenved csorbát. Kicsit azt is éreztem, hogy bizonyos részek – és itt visszakanyarodnék kicsit az átvezetőkhöz – pontosan olyan céllal lettek megalkotva, hogy jól nézzenek ki a trailerben. Ezzel párhuzamban viszont vannak nagyon átlagos, generic megoldások és bizony gyakran a pályatervezés miatt sem esett le éppen az állam. Gyakori megoldás, hogy be vagyunk terelve egy arénába és hadd szóljon. Persze akciójátékról beszélünk, de a Doom: The Dark Ages megoldásainál szerintem mindkét előző rész izgalmasabban állt össze level design szempontból.
Sajátos, egyedi kivitelezésű szinteket is kapunk a 22 fejezetre osztott kalandban. Lesz amikor repülni tudunk majd, máskor meg egy hatalmas mechet irányítva veselkedhetünk neki az aprításnak. Mindkettő azért került bele a játékba, hogy színesítsék az élményt, de a kezdeti ámulatot gyakran követi az unalom ezeken a szinteken és örömmel lapoz a játékos, hogy oké szép volt, de végre túl vagyunk rajta. Nekem különösen nem tetszettek a jellemzően ezekben a szegmensekben alkalmazott, már majdnem “körökre osztott” jellegű adok-kapok részek. Arra gondolok, hogy az ellenfél ránk lő, nekünk meg jobbra, balra, fel, le irányokba ki kell térnünk és utána jutalomképpen megsorozhatjuk. Már majdnem elértük ezzel, mintha quick time eventek kerültek volna egy Doomba.
Olybá tűnhet a keserű panaszkodásom okán, hogy nagyon utáltam a Doom: The Dark Ages-t, pedig így ebben a formában ezt nem állítanám. Sokkal inkább mondanám magam kissé csalódottnak, de nem kiábrándultnak. Részemről a játék felénél kissé be is punnyadt a hangulat és már a legintenzívebb csatáknál is azt vettem észre, hogy nem feltétlenül gondolkodok, hanem pánikszerűen próbálok minden támadást kivesézni és egy végeláthatatlan gombnyomkodásba fajul az élmény, taktikus, átgondolt harc helyett. De mint mondtam, ez erősen szubjektív. Simán lehet, hogy valaki elolvassa ezt az egész ömlengést és nem fogja érteni mi a gondom.
Kétféle kimenetele lehet tehát annak, ha valaki ráveti magát az új Doomra (s most azt az eshetőséget hagyjuk, hogy nem is érdekli a játék). A nagy többségnek szerintem tetszeni fog az akcióorgia amit lát, ezt az időközben szinte egyöntetű…. ha nem is ajnározás, de mindenképpen egy erős dicsérő review hullám is alátámasztja. Emellett viszont lesznek a magamfajta, jellemzően kisebbségben lévő fanyalgók, akik mást vártak és nem tudták befogadni az újításokat, de közben azért ha durcásan is, azért játszották az új kalandot. Hogy ki melyik táborba tartozik, döntse el maga. Az biztos, hogy nagyon rosszul járni nem lehet, de a vaskalaposok lehet ráérnek még a pénztárhoz való szaladgálással.
Legutóbb ezt teszteltük:
