Veszett a világ (Wild at Heart), rendezte: David Lynch, írta: David Lynch, szereplők: Nicolas Cage, Laura Dern, Willem Dafoe, Crispin Glover, Diane Ladd, Isabella Rossellini, Harry Dean Stanton, amerikai romantikus dráma, 124 perc, 1990 (16), Universal Pictures
A 35 éves jubileum örömére elővettük a legendás rendező, David Lynch talán legalulértékeltebb (a cannes-i Arany Pálma dacára) filmjét, a Veszett a világot. Nicolas Cage ikonikus kígyóbőr zakóját felvéve fejest ugrottunk a végtelen amerikai országutak poros forgatagába, ahol riasztó látleletet kaptunk a romlott, de a mai állapotokhoz képest még így is felhőtlen tündérmesének tűnő, rideg világunkról. 
A nemrégiben megboldogult David Lynch nem akárki volt a filmtörténelemben, hosszú pályafutása valósággal hemzseg az elvont, egyedi alkotásoktól. Közel 60 éves karrierje alatt rengeteg műfajban kipróbálta magát. Rendezett szürreális body horrort (Radírfej), nem kevésbé rémisztő életrajzi művet (Az elefántember), bizarr űroperát (Dűne), misztikus neo-noirt (Kék bársony, Mulholland Drive – A sötétség útja, Lost Highway – Útvesztőben), road movie-t (Straight Story – Az igaz történet), pszichológiai thrillert (Inland Empire), és bár nem mindig aratott anyagi sikert, az biztos, hogy minden egyes filmjével képes volt maradandó élményt okozni.
Az, hogy hogyan és miként gondolunk vissza ezekre a produkciókra, nagyjából a halk kuncogással megvillantott pillanatnyi félmosoly és egy átmulatott éjszaka után szünet nélkül ránk zúduló zavaros lázálmok között helyezkednek el, ami már alapból is indokol egy széket Lynchnek a halhatatlan mesterek mozgóképes panteonjában. A minden prekoncepciót és konvenciót élből felrúgó attitűdje (tegye fel a kezét, aki hozzám hasonlóan azt hitte a Twin Peaksről, hogy egy komolykodós, borongós krimi lesz, aztán már a nyitóepizódban egy atombomba erejével robbant az arcába az értelmezhetetlen őrület) tényleg egy külön kategóriát képvisel a filmtörténelemben.
Ehhez képest az 1990-ben bemutatott, azaz idén pont 35 esztendős Veszett a világ egy méltatlanul alulértékelt Lynch-rendezés, ami, noha annak idején a mozikasszáknál és a közönségnél is egyöntetűen megbukott, a konkurenciára gyakorolt hatása egyenesen elvitathatatlan. A végtelen országutat nyakába vevő és ezáltal Amerika romlástól bűzlő mocsarába fejest ugró szerelmespár, Sailor (az utánozhatatlan Nicolas Cage) és Lula (a minden porcikájából szexuális túlfűtöttséget sugárzó Laura Dern) története nélkül valószínűleg Quentin Tarantino sem írta volna meg a menthetetlen Elvis-rajongó Clarence-ről és az ex-call girl szerelméről, Alabamáról szóló Tiszta románcot, valamint a jóval erőszakosabb, vérgőzös médiakritikának is tökéletesen alkalmas Született gyilkosokat. Az már csak mellékes, hogy minden bizonnyal a Grand Theft Auto VI fejlesztői is sokat kölcsönöznek majd a road movie-elemekkel vegyített, tündérmese-szerű bizarr gengszterrománcból (legalábbis nagy hibát követne el a Rockstar Games, ha nem így tenne).
Akár így, akár úgy, a Veszett a világ sok minden: egyrészt szürreális szerelmesfilm, humoros, sokszor felkavaró jelenetekkel, másrészt egy modern Bonnie és Clyde átirat, szirupos, melodramatikus felhangokkal – de mindenekelőtt egy mocskosul szexi, extravagáns Lynch-mű a feltétel nélküli tiszta szeretetről egy elkorcsosult, eltorzult világ középpontjában. És ezt a bizonyos világot a rendező kellően szemérmetlenül ábrázolja: kietlen utak, lerobbant, porrágta motelszobák, dögszagú texasi setting, amelyet groteszk arcú bűnözők és hiányos öltözetben táncikáló elhízott prostituáltak laknak be. Ez a romlottság igazi rákos daganatként telepedik rá mindenre és mindenkire, amivel és akivel csak kapcsolatba kerül – nincs ellene menekvés, ez maga a gonosz birodalma hangos puskalövésekkel, leszakadó végtagokkal, spriccelő vérrel, szétrobbant fejekkel, fülbemászó Elvis-dalokkal és softpornóba illő szexjelenetekkel kísérve.
A kérdés tehát nem az, hogy ez a világ vajon megfertőzte-e hőseinket (teljesen egyértelmű, hogy igen), hanem az, hogy mit tesznek ellene, illetve milyen módon reagálnak az őket körülvevő borzalmakra. Lynch nem bonyolítja túl a választ: a fiatalok egymásban, azaz az őszinte, tiszta szerelemben látják a kiutat. Ebbe menekülnek a pszichopata anya befolyása (Diane Ladd a filmtörténelem talán legvisszataszítóbb anyakarakterét hozza – alakítását Oscar és Golden Globe-jelöléssel jutalmazták), az őket üldöző bérgyilkosok elől, és úgy egyáltalán, mindattól a terrortól és erőszaktól, ami bekebelezi a világot.
Egy ponton Lula az autórádióból megállíthatatlanul ömlő gyilkosságok, balesetek, hullagyalázás és nemi erőszak hírére hisztérikus rohamban tör ki és hangosan követeli barátjától, hogy keressen valami zenét, máskülönben megőrül, mire a kocsi hátsó ülésén ébredező Sailor a csatornákat tekergetve végül rátalál a Slaughter House-ra a Powermadtől. Az agresszívan dübörgő trash/speed metal muzsika dallamaira a szerelmespár vad és fékevesztett táncba kezd az országút mellett, a zabolátlan rángatózásukba kung fu-szerű mozdulatok vegyülnek, majd egymás karjaiba fonódnak, de addigra már az energikus tempót Angelo Badalamenti lágy taktusai váltják fel.
Az ösztönös, jórészt rendszertelen, kaotikus és rögtönzött bugizás elkeseredett menekülést jelent a rideg valóság elől, annak a szabadságot és ártatlanságot leláncoló bilincseinek a szétfeszítését, mintha a zene és a tánc automatikusan elmosná a világ összes mocskát, annak minden veszélyével együtt – és arra a pár röpke percre valóban el is mossa. Színtiszta eszképizmus ez kérem szépen, mindössze egyetlen jelenet alatt: a puszta menekülést a nyers valóság elől ritkán ábrázolják ennyire hatásosan és radikálisan a mozivásznon.
A melodramatikus szellemiség persze elengedhetetlen, ám Lynch ezzel okosan és következetesen pont hogy a hollywoodi klisékből űz gúnyt, és az Óz-sztori megidézésével, egyben kifigurázásával fel is oldja a túlpörgetett giccset. Ennél fogva nem nehéz inkább erényként, mintsem hibaként értékelni ezt a fajta álomgyári mesterkéltséget, hol a pár sárga köves úton való átvitt értelemben vett haladásán mosolygunk a Smaragdváros felé, hol röhögünk, amikor Sailor a börtönből szabadulva egy plüssmacit ad a fiának.
Utóbbit amúgy egy az egyben lenyúlta a szintén Nicolas Cage fémjelezte Con Air – A fegyencjárat vége, csak ott ugyanezt a pillanatot véresen komolyan vették, itt viszont a maró szarkazmus szinte a néző arcába mászik. A lilás fényben tündöklő zárójelenet a Jótündérrel szintúgy – igen, ennyiből valószínűleg leszűrhető, hogy aki meg akarja ismerni Lynch munkásságát, az talán ne ezzel a filmmel kezdje. A Veszett a világ ugyanis, noha ízig-vérig Lynch-mű, a történet eksztatikus habitusa, mozgékony karakterei és szinte celluloidot szétégető feelingje egy kicsit sok lehet a laikus nézőnek, főleg a direktor visszafogottabb, kontúros drámái mellett.
Ámde az Észak-Karolinából New Orleanson át a texasi senkiföldjén egymás iránt őszinte érzelmeket valló szerelmespárnak sincs szégyenkeznivalója. Sőt, épp ellenkezőleg: ha nem is ez Lynch legjobb mozija, az bizonyos, hogy érdemes a figyelmünkre, legfőképp a felemelő végkövetkeztetése miatt – mert hát mi lehetne vidámabb, hovatovább romantikusabb annál, mint hogy két ember megtalálja az igaz szerelmet a Pokolban? És bár a saját korában nagy elutasításra talált, így 35 évvel később határozottan beért, és végül megtalálta a maga közönségét. Ebben valószínűleg nagy szerepet játszott az is, hogy manapság a valósághoz képest már az a világ is idilli mesének tűnik, amit a film bemutat.
