Jimmy Jaguár, írta és rendezte: Fliegauf Bence, szereplők: Jakab Juli, Major Erik, Balla Eszter, Peer Krisztián, Kizlinger Lilla, Sólyom Alíz, Gulyás Márton, Feldmár András, magyar misztikus bűnügyi film, 111 perc, 2025, 18 éven aluliak számára nem ajánlott!
Kis magyar antihorror
Mit vár az ember egy Fliegauf Bence-filmtől? A “mi világunk” és a “másvilág” közötti forgóajtóra állított kamerát (ahogy megfogalmazza saját maga érdeklődését egy interjúban)? Szkeccs-szerű történetszövést? Akár tempóbeli lassúságot, akár formanyelvi vagy financiális minimalizmust? (Az elmúlt évtizedben inkább utóbbi.) Atmoszferikus tájképeket? A Jimmy Jaguár ezek mindegyikét tartalmazza, sőt, ilyen értelemben talán ez az eddigi legtisztább Fliegauf mozi. Az embernek azonban mégis hiányérzete marad a végén, mert a hatáskeltés ellen indított hadjárat sajnos magát a filmet is elhatástalanítja.
A Tisza partra dob egy ladikot, benne egy megkötözött emberrel, akiről kiderül, hogy szerb háborús bűnös. A tettes a híres kortárs költő, Balfi Marci (Peer Krisztián) és társa, a fiatal Tojás (Major Erik), akik a híresztelés szerint egy Jimmy Jaguár nevű démon sugallatára hajtották végre tettüket. Az ügyben nyomozás is indult Katalin nyomozó (Balla Eszter) vezetésével, illetve civilek is a végére akarnak járni a dolognak (pl. Léna – Jakab Juli, az önmagát alakító Gulyás Marci, vagy éppen, áldokumentumfilmről lévén szó, magának a filmnek nyersanyagot szolgáltató stáb). Mint kiderül, nem csak Bafi Marcit és Tojást hálózta be Jimmy Jaguár szelleme, de egy szekta is épült a kísértet köré, melybe Léna beépülni igyekszik – ám a beépülésből végül tényleges hódolat lesz, nem is akármilyen.
Filmünkben, minden gyengesége ellenére, vannak érdekes, megfontolandó és elemzésre érdemes elemek. Egyből maga az áldokumentum-jelleg egy gazdagon és rétegzetten felépített szegmense, mely egyébként nem a realizmust szolgálja, és így még érdekesebbé teszi a koncepciót.
A kvázi-önmagukat, vagy konkrétan önmagukat játszó karakterek, úgymint (a már említett) Gulyás Marcit alakító Gulyás Marci, a kortárs költőt megformáló kortárs költő Peer Krisztián, vagy a pszichológust alakító Feldmár András nem annyira a hihetőség növelésének okán vannak a filmben, inkább posztmodern “meta” játszadozásnak tekinthető jelenlétük, párhuzamot vagy épp ellentétet képezve meg a színészek való életbeli médiaperszónája és a filmben látott karakterek között (az egyébként higgadt riporter benyomását keltő Gulyás ordibálni kezd a jelenet végén, a két kötete között tizenöt évnyi szünetet tartó Peer a filmben szintén elhallgat).
A film vizualitása szorosan össze van kötve az áldokumentum-jelleggel: interjúfragmentumokból, riportokból, lefilmezett kamerafelvételekből, felvett telefonbeszélgetésekből áll össze a történet, ám ezt is szabadon kezeli a film: nemritkán a nyers “YouTube-realizmusból” egyik pillanatról a másikra lírai (és elsősorban nem dokumentumfilmes) tájképek közepén találjuk magunkat. Ez viszont nem zavaró, nem szenved stílustörést a film, ugyanis az áldokumentum-szilánkoktól olyan érzetünk van, mintha egy híroldal YouTube-csatornájára készült videó részleteit látnánk, legalább egy helyen pedig konkrétan megidézésre is kerül a Partizán “beszélő fejes” korszakának képivilága. 2025-ben már az interneten is megszokhattuk a színvonalas riportokat, amik bármikor felveszik a versenyt a tévével. Így pedig szervesül egymásba a Fliegauf-féle filmes tájkép és egy elképzelt híroldal anyaga.
Amit viszont a film legnagyobb pozitívumaként említenék, az Major Erik játéka. A színészek néhol jók, néhol felemásak (Balla Eszter például, amennyire zseniális volt a Rengeteg – Mindenhol látlakban, jelen filmünkben annyira döcög), viszont Tojás szinte magába sűríti a film minden misztikumát, minden feszültségét, minden “fura horrorisztikumát”. Éppen ezért a két legjobban sikerültnek a kezdő és a zárójelenetet éreztem, amiket ő dominál, kibontakoztatva rendkívül nyomasztó jelenlétét. Ám hiába Tojás nyomasztó jelenléte, ha maga a film egyébként minden erejével azon dolgozik tudatosan, hogy nullára tekerje a saját maga által felépített hatásmechanizmusát. Ugyanis mintha intellektualizálni akarná saját témáját.
Mint már említettem a Jimmy Jaguár áldokumentum-szilánkokból épül fel, ám ezen belül is masszívan a film legnagyobb hányadát az interjúszituációk képezik, ettől pedig az “intellektuális körüljárás” érzetét kezdi sugallni a film egy idő után. Ezzel nem lenne baj, ha ezek az interjúszituációk is képesek lennének megállni a saját lábukon (ahogy azt az első jelenet teszi), nem pedig egy párbeszédbeli utalások alapján a néző fejében felépülő cselekmény felépítésére törekednének, mivel így az örökös “megkésettség”, “jelen-nem-lét” némileg frusztráló pozíciójával kénytelen szembesülni a befogadó.
Ám még ez is elnézhető volna. Viszont ami nagyobb baj, hogy rendre olyan helyzetekben kerülünk a “beszélgetős térfélre”, amelyek ordítanak azért, hogy “rendesen legyenek használva”. A “rendest” pedig így értem: A Jimmy Jaguár egy szektahorror, ám nem csupán kerettörténetében az, hanem konkrét jeleneteiben és motívumaiban is a legvaskalaposabb horrorkliséket hozza be a játékba: “médiumon keresztül szól a démon”; “fura szektás srác kihallgatása”; “a szekta egy eldugott vidéki majorságban él”; “a szekta áldozatot szemel ki”; “démonidézés”; “a démonnak gyereke születik” – csupán pár olyan jelenet, amelyek akár a legnagyobb klasszikusokból is (Rosemary gyermeke, Vesszőből font ember, stb.) ismerősek lehetnek. Ezek olyan alapvető kulturális mintázatok (nem pejoratívan értett klisék), hogy ember legyen a talpán, aki sikeresen trollkodja meg őket, úgy, hogy nem hagy a nézőben irritációt és hiányérzetet.
Ez a Jimmy Jaguár esetében nem sikerült, éspedig azért, mert látványosan mást csinál a film az elvárásainkhoz képest, ám ezért cserébe csupán alacsony lángon égő párbeszédeket képes adni (nem szeretnék spoilerezni, de az utolsó jelenet kés-pendrive ellentéte világítja meg ezt a leglátványosabban és leglelombozóbban) – mert az elidegenített beszélgetős-intellektualizálós sík kevésnek bizonyul a klisék által ígért zsigeri, abszurd iszonyathoz képest (nem is értem a film korhatár besorolását).
A Jimmy Jaguár elképzelhető, hogy gyártási körülményeinek áldozata – bár kétlem, hiszen a feszültségteremtés nem költségvetés kérdése. Inkább arról lehet szó, hogy a magyar szerzői filmnek (szemben a franciával) mind a mai napig teljesen idegen kódrendszer a horror, hiszen eleve a magyar szerzői film esetében kevésbé gondolkodunk műfajok mentén. Viszont, ha egy film ilyen mértékben épít máshol már bejáratott motívumrendszerre, akkor mindenképpen kezdenie kell valamit ezzel a teherrel is, mert az alacsony lángon tartás nem biztos, hogy eredményesnek bizonyul. Mert van, amikor a kevesebb tényleg kevesebb.
