
1968-ban megérkezett Hollywood válasza az olasz spagettiwestern-dömpingre, Clint Eastwood korai klasszikusa, az Akasszátok őket magasra! egyben egy keserű látlelet is a XIX. századvégi Amerikájáról. Ahol a törvényt az utolsó pontig szigorúan betartó főhős önkéntelenül is bekerül a kudarcot vallott jogrendszer embertelen húsdarálójába.


Csakhogy a Dollár-trilógia hiába vált népszerűvé Olaszországban, Eastwood szülőföldjén még mindig az a feltörekvő, jól fésült, jóképű mellékszereplő volt, aki a Rawhide című tévésorozatban csillogtatta meg hétről-hétre az akkor még nem sok figyelő szemet bevonzó tehetségét – és aki emiatt (meg még annak okán, hogy az 1966-67-es év nagy részét a Dollár-trilógia angol nyelvű változatának utószinkronizálásával töltötte), kifejezetten dühösnek és frusztráltnak érezte magát.

Ez a különös zsánermix már alapból is figyelemre méltóvá teszi a filmet, ha nem egyenesen kiemelkedővé a korszak és az azt megelőző évek egykaptafás amerikai westernjei között. Ugyan az oklahomai kisváros tiszta, szép, fehér homokkal borított, letisztult képi világgal rendelkező település, ahol nyoma sincs a spagettiwesternek mocskának, Cooper is messze áll az amorális, mosdatlan poncsós antihőstől, azonban az intézményes igazságszolgáltatás és az önbíráskodás közötti vékony határvonal elmosódása. A vadnyugat alkonyáról megfestett éles és felkavaró kép már egyértelműen az italók stílusát idézi.


Mivelhogy ez az új rendszer az ártatlanság vélelmét még csak hírből sem ismeri, és mert a zökkenőmentesen és igazságosan működő jogrendszer látszatát a hierarchia hiányának ellenére is minden áron fenn kell tartani, a bitófán bűnös és ártatlan is egyaránt megfordul. Ennek a zűrzavarnak a trónján egy olyan ember ül, akinek kezében túlságosan is korlátlan hatalom összpontosul ahhoz, hogy tiszta maradjon. Ennek következtében egyenes út vezet bírói értékrendjének eltorzulásához – no meg persze Cooper rendszeridegenségéhez, aki tökéletesen összeegyeztethetetlen ezzel a magából kifordult, barbár világgal.
Ehhez mérten a nyomasztó hangulatú történet (amelynek tempóját az amúgy felesleges romantikus szál akasztja meg egy kicsit) remek befejezést kap. Cooper az elcseszett jogrendszertől megcsömörlötten veszi le a seriffcsillagot, ámde végül enged saját kötelességtudatának, majd beletörődve ebbe visszahelyezi azt, egyfajta Délidő-utánérzésként – merthogy a rendszer nem tökéletes, de legalább van, még ha néha olyanoknak is kötél kerül a nyakába, akik nem érdemlik meg. Keserű happy end ez egy egyébként sem túl szívderítő filmhez, amely könnyen lefordítható a jelenkori állapotokra is. És mindezt végiggondolva mind a filmben, mind a saját világunkban látottakkal kapcsolatban is könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy a törvény hatalmasságának látszatát minden áron fent kell tartani. Különben mi lenne a társadalommal?


