Kötelező filmek: A félelem bére

A film rendezője és forgatókönyvírója, Henri-Georges Clouzot, olyan alkotásokkal tisztelte meg a mozit, mint a Bűnös, vagy áldozat, a Manon, az Ördöngösök, A holló, a Picasso rejtélye vagy az Igazság, mégis egy Georges Arnaud 1950-ben megjelent kisregény filmadaptációja hozta meg számára a nemzetközi elismerést. A maga módján még Hitchcock is kalapot emelt előtte, hisz ettől kezdve egyetlen és örök riválisát látta benne, nem minden ok nélkül.

„Nem tudod, mi a félelem. De meglátod. Ragályos. Ragályos, mint a himlő. És ha egyszer elkapod, életed végéig tart.”

A rendező 1953-as klasszikusa egy pattanásig feszült road movie, egy bitang erős egzisztencialista dráma, de leginkább egy überkapitalista kiáltvány. Ám ez az időtlen klasszikus sem úszhatta meg, hogy több-kevesebb sikerrel, remake készüljön belőle. Howard Koch 1958-as Pokoli országút (Violent Road) című izgalmas drámáját gyakran hasonlítják A félelem bére alapsztorijához, hisz Koch veszélyes hegyi utakon rakéta-üzemanyagot szállító teherautó-konvoja kétségkívül Clouzot moziját idézi. 1977-ben William Friedkin tett kísérletet arra, hogy újra átélhessük azokat az idegőrlő pillanatokat, melyeket Clouzot nézők millióinak okozott. De hiába ült Roy Scheider a volán mögött, A félelem ára (Sorcerer) nem tudta lenyomni az eredeti mozit. Julien Leclercq 2024-es remake-je, A félelem bére (Le salaire de la peur) pedig az elmúlt évtizedek technikai újításai ellenére sem tudta akciójelenetekkel kiváltani ezt a feszültséget, s csak egy könnyen felejthető mozi élmény lett. Úgy tűnik, hiába telt el ennyi év Clouzot alkotása óta, még most is magas az a léc. Ez volt az első film, amely egyszerre nyerte el az Arany Pálmát és az Arany Medvét, nem mellesleg Yves Montand teljes sanzonénekesi karrierjét is zárójelbe tette.Adott egy álmos kisváros, valahol Közép-Amerikában, amolyan Casablaca hangulatú purgatórium, amely kiváló menedékül szolgál a társadalom zabigyerekei, az örök kalandorok, s főként a törvény elől bujdosók számára, akik tervek, pénz és munka hiányában a porral együtt ülepednek a helyi kocsmákban. Senkinek sem hiányoznak, és igazából senki nem vár tőlük semmit, gondolhatnánk, míg tespedtségükből egy amerikai olajvállalat kecsegtető ajánlata ki nem zökkenti őket. A cég olyan embereket toboroz, akiket, ha úgy adódik, senki sem vár haza. A munka látszólag egyszerű: két teherautónyi nitroglicerint kell egy égő olajtoronyhoz szállítani, hogy a tüzet egy robbantással megszüntethessék. Mivel a nitroglicerin rendkívül instabil anyag, színtelen, viszkózus, mérgező folyadék, érzékeny hőre, ütésre, súrlódásra, vagyis a legkisebb hőingadozás miatt, vagy akár a legapróbb döccenés következtében is felrobbanhat, így azért már nem is olyan sok az a pár ezer dollár, amit a melóért kínálnak.
A cég ezért biztosra akar menni, s mindjárt két teherautót küld a veszélyes rakománnyal, hogy legalább az egyik odaérjen, vagy ahogy tervezték, addig kezdik újra, míg az egyikük oda nem ér. A mefisztói alkut két francia Mario (Yves Montand) és Jo (Charles Vanel), egy olasz Luigi (Folco Lulli) és egy német Bimba (Peter von Eyck) köti meg, talán nem is annyira a pénz motiválja őket, mint inkább az, hogy maguk mögött hagyhassák azt a szemétdombot, s azt az életet, amelyben addig vegetáltak. Négy sofőr egymás riválisaként, s valahol egymásra utalva 300 mérföldön keresztül araszol nehezen járható, leginkább hitvány utakon, hisz a jobb élet reményében „reggelig meg kell érkezni. Reggelig, vagy soha”.Úgy tűnik, Amerika a karakterek felépítését amolyan szükséges rossznak tekintette, amin a lehető leggyorsabban át kell esni. A film eredeti 150 perces játékidejét a tengerentúli közönség számára megkurtították, arra hivatkozva, hogy lassú, felesleges és unalmas, pedig enélkül nehezebb megértenünk, hogy ez a négy férfi mekkora gödörből próbál kimászni, s hogy egyáltalán mi vesz rá valakit arra, hogy vásárra vigye a bőrét (az 1977-es Sorcerer javára írandó, hogy ott a rendező elég időt szentel erre is).
Clouzot ebben a bő fél órában kegyetlen és közönyös fényben ábrázolja az amerikai vállalati kapitalizmust is, így az amerikai cenzorok, akik negatív propagandának tartották a filmet, az egy maréknyi dollárért (vagy talán pár dollárral többért) az erősen kapitalizmus-ellenes áthallással bíró mondatokat egy tollvonással kihúzták a filmből. A mindenható Time magazin sem volt túl jó véleménnyel minderről, s éles kritikáiban „a valaha készült leggonoszabb filmek egyikének” nevezték Clouzot moziját.A film körülbelül a 40. perce után válik teljes értékű thrillerré, a rendező mesterien adagolva a drámát, sem a nézőket, sem hőseinket nem kíméli: utóbbit a perzselő nap, a maláriaszúnyogok, a tudat, hogy minden egyes megtett méter az életükbe kerülhet, minket pedig az adrenalin szed ízekre.
A kietlen tájak, az úttalan utak szemben a vezetőfülke klausztrofób belső felvételeinek hangulatával számomra Spielberg szintén kiváló Párbaj című 1971-es mozijában köszön vissza. A feszültséget a sofőr és az autó viszonya is adja. Ha a teherautó túl lassan, vagy éppen túl gyorsan halad, ha a hőmérséklet ingadozik, de akár egy pillanatnyi figyelemkiesés is végzetes lehet. Hogyan őrizheted meg az ép eszedet, egy olyan helyzetben, amikor vegytiszta rettegés vesz körül? Szerintem nincs ember, aki ezeket a jeleneteket nyugodtan végig tudja nézni. Egy nagyobb ívű kanyar bevétele is ebből a perspektívából nézve iszonyat félelmetes tud lenni. Hogy bőrünkön érezzük a halál leheletét, ahhoz persze Armand Thirard lenyűgöző operatőri bravúrjai is kellettek.Clouzot mindent megtett annak érdekében, hogy filmje úgy készüljön el, ahogy azt ő megálmodta. Saját produkciós céget hozott létre, hogy előteremtse a film költségeit. A forgatás azonban váratlan kihívások elé állította a stábot. Már a helyszín kiválasztása sem volt egyszerű: Yves Montand ugyanis csak úgy írta alá a szerződést, ha a filmet nem Franco fasiszta országában forgatják, ezért az eredetileg Spanyolországban tervezett forgatást Dél-Franciaországba, Camargue vidékére helyezték át. A kiszámíthatatlan természettel, a szeszélyes időjárással sem számoltak, így minden hegyvidéki kanyar, minden akadály olyan veszélyes és kockázatos volt számukra is, mint a filmben látható jelenetek.
Mintha minden összejátszott volna ellenük: az évszakhoz képest szokatlanul csapadékos időjárás miatti sártengerek következtében az esőtől fellazult talaj nem csak a teherautókat fullasztotta sárba, de darukat döntött ki, a viharok pedig darabjaira szedték Las Piedras külön a forgatásra felépített városát. Az anyagi károkon felül személyi sérülésekben sem volt hiány: Clouzot a bokáját törte, Montand és Vanel pedig a benzingőztől a tüdejüket is kiköpték. A tél beköszöntével nagyjából a film fele készült el, így hat hónap kényszerszünet után, a tervezett kilenchetes forgatás két év alatt fejeződött be, 50 millió Frankkal meghaladva a kalkulált költségvetést.De minden erkölcsi, anyagi és fizikai nehézség ellenére a mozi hatalmas sikert aratott. 1953-ban elhozta a Cannes-i Filmfesztivál Nagydíját, Berlinből az Arany Medvét, a Francia Filmkritikusok Szövetsége 1953-ban a legjobb francia filmnek választotta, a legjobb idegen nyelvű film kategóriában pedig 1955-ben Ezüst Szalagot is nyert.

A félelem bére a klasszikus francia mozi alapdarabja (klasszikus film noir-ként is megállná a helyét, ha angol nyelven készült volna), a kétségbeesés, az akaraterő és az élet törékenységének drámája, reményt ad, aztán rendesen pofán is vág. Celluloidba vésett zsigerileg idegtépő műalkotás, s az egyik leghitelesebb kórkép az emberi jellemről, melyet a rendező a tőle megszokott színvonalon prezentál, a mozi pedig remélhetőleg az idők végezetéig konzervál.

A William Friedkin változatot is érdemes megtekinteni, de szigorúan csak utána!

Kötelező filmek: A félelem ára