A tizedes háreme (The Beguiled), rendezte: Don Siegel, forgatókönyv: Albert Maltz, Irene Kamp, producer: Don Siegel, szereplők: Clint Eastwood, Geraldine Page, Elizabeth Hartman, Jo Ann Harris, Darlene Carr, operatőr: Bruce Surtees, vágó: Carl Pingitore, zene: Lalo Schifrin, gyártó: The Malpaso Company, amerikai dráma/thriller/westernfilm, 105 perc, 1971 (R), Universal Pictures
A tizedes háreme egy méltatlanul elfeledett gyöngyszem, amelynek letaglózó és vérfagyasztó befejezésében kőkemény leckét gördít az élet a karakterek elé. Kockázatos dolog egy nő érzelmeivel játszadozni, különösen akkor, ha egyszerre több nőről van szó, és a megbocsátás, még ha nehezebb is, de mindig előre mutatóbb a lelket felemésztő bosszúnál. Sajnálatos, hogy ezt túlságosan későn tanulják meg.
Kezdő képsorok: a jenki John McBurney tizedes az amerikai polgárháború egyik véres csatája után élet és halál között agonizál, ellenséges területen, a messzi délen. Nemsokára egy éppen arra járó, gombát szedő tizenkét éves kislány talál rá, aki – annak ellenére, hogy a tizedes az Unió, azaz az ellenfél oldalát erősíti – segít a sebesült férfinak elbújni az arra járőröző sereg elől. Végül, a már szinte eszméletlen, öntudatlanul motyogó tizedes (aki nem mellesleg egy csókkal mond köszönetet kiskorú megmentőjének) a közeli leánynevelő intézetbe kerül. Itt a közösségét a háború miatt alig több mint féltucatnyi hölgy alkotja, az egészen zsenge kislányoktól kezdve, a szemtelenül fiatal tinédzsereken át, az érett huszonéves kisasszonyokig bezárólag, a ház bejárónőjeként funkcionáló fekete bőrű rabszolgával és az iskola idős vezetőjével, Martha Fansworth-szel együtt.
Ugyan néhányukban felmerül a gondolat, hogy észszerűbb lenne azonnal átadni a tizedest a konföderációs csapatoknak, ám végül, figyelembe véve, hogy a súlyosan sebesült férfi a fogolytábor felé valószínűleg úgyis meghalna, az igazgató úgy dönt, egy időre befogadják a katonát, és mindent megtesznek a felgyógyulása érdekében. Az ápolásába fektetett erőfeszítés csakhamar meghozza gyümölcsét: McBurney néhány, még összeforrásra váró törött csonton kívül egészségesen talpra áll, ezzel együtt hatalmas szexuális étvágyát is visszanyeri. Szép sorban kezdin elcsábítani a lányiskola tagjait, akik különböző komplexusaik, érzelmeik vagy pusztán elfojtott, ám a jóképű férfi megérkezésével rögtön felszínre törő szexuális vágyaik miatt nem átallanak igent mondani a tizedes testi szerelemmel kecsegtető manipulatív kívánságainak.
A tizedes háreme főszerepét minden idők egyik, ha nem a legnagyobb pisztolyhőse, Clint Eastwood játssza, akinek már a film bemutatása idejében (1971-ben) is bebetonozott státusza volt Hollywoodban. Ennek köszönhetően pontosan tisztában volt azzal az emberfia, hogy mire is számítson, ha jegyet vált az addig többé-kevésbé egy bizonyos karaktertípust megszemélyesítő színész új mozijára. Eastwood, noha korábban alakított már westernhőst, II. világháborús kémet és egyszerű katonát, ezeket a figurákat mégis számos közös vonás kötötte össze, amibe éppúgy beletartozott az, hogy a történet végére győztesként keveredik ki a kulimászból és a golyózáporból, mint az, hogy az aktuális karaktere hiába nem a moralitásáról híres, összetett, sokszor nehezen értelmezhető becsületkódexének hála valamiképp mégis az erkölcsös utat választja, és a közönség is mosolyogva fogadta, amikor a végén (hol szó szerint, hol átvitt értelemben) belelovagolt a naplementébe. Egyfajta megbízható skatulyaként is fel lehet ezt fogni, amiből Eastwood akkoriban alig-alig lépett ki (a Fesd át a kocsidat!-fiaskót inkább felejtsük el), és ami pont elég nyomós ok volt ahhoz, hogy a potenciális néző A tizedes háreme esetében egy teljesen más filmre számítson.
A felütés, Eastwood pisztolyforgató imázsa, valamint Don Siegellel közös két munkája (Coogan blöffje, Két öszvér Sara nővérnek) alapján nagyjából két prekoncepció létezhetett: az egyik egy déli western (southern), amelyben Eastwood a tőle megszokott szerepet hozva kel a lányiskola ártatlan és megszeppent tagjainak védelmére, és közben magát nem meghazudtolva kifektet néhány rosszfiút, a másik egy sikamlós erotikus vígjáték, amelyben Clint minden sármját és vonzerejét bevetve csavarja az ujjai köré és viszi ágyba az intézmény hölgyeit.
Ehhez képest A tizedes háreme, miután a játékidő első felében Siegel egy könnyed hangvételű melodrámának ágyaz meg, végül egy hátborzongató, brutális, és némely elemében már-már egy horrorfilmmel vetekedő pszicho-erotikus thrillerbe csap át. Hol a lányiskola épületének falai közé zárt karakterek vágytól és indulattól fűtve hazudoznak, verik át egymást és manipulálják a másikat, olyan magas szinten, hogy az egy ponton a megbocsátás és a happy end legeslegutolsó csíráját is kíméletlenül eltapossa.
Eastwood McBurney tizedese ízig-vérig antihős, sőt, majdhogynem egy kiéhezett, hatalmas libidóját megfékezni képtelen szexuális ragadozó, aki bámulatos érzékkel tapogatja ki az ellenkező nemű szereplők összes gyengeségét és vágyát, majd hasonlóan nagy tehetséggel használja ki azokat. Maximálisan tisztában van saját vonzerejével, ugyanakkor azt is tudja, hogy a külvilágtól elzárt intézmény gyepét ritkán tapossa férficsizma, így szinte vágni lehet a szexuális elfojtás, a kiszolgáltatottság és a hiszékenység fülledt levegőjét – nem is rest élni az ölébe hulló óriási lehetőséggel. Eastwood karrierjének egyik legjobb alakítását nyújtja, és Siegel briliáns rendezői húzásainak hála (a tizedes büszkén mesél háborús hőstetteiről és a természet felé mutatott tiszteletéről, miközben a flashback-bevágások kendőzetlenül megmutatják az illúzióromboló igazságot) hatásosan és kellő mélységgel sikerül átadni a főhős kétszínű személyiségét, és alattomos, behízelgő stílusát, amely végül csúnya, halálos következmények katalizátora lesz.
Nem mintha a másik nem képviselőit félteni kellene. Épp ellenkezőleg: mindannyian megérik a pénzüket, a szintén manipulatív, a külvilág felé keménységet, tartást és erkölcsösséget sugárzó, de valójában velejéig romlott igazgatónőtől kezdve, a testi szerelemre éhező tinédzseren át, a tizenkét éves kislányig bezárólag. Senki sem ártatlan, és ahogy haladunk előre a sötét végkifejlet felé, úgy válnak a karakterek egyre kegyetlenebbé és gyarlóbbá, úgy lesz az egykor a tisztaságot és ártatlanságot jelképező leányiskola a bűnbeesés, a paráznaság, a féltékenység és végül a gyilkosság véres, forrongó indulatokkal kiparkettázott színpadja. Jobban mondva: a tizedes csak segít előcsalni azt az ördögöt, ami már egyébként is ott lakozott az épület falai között.
Persze ilyen körülmények között nagyon-nagyon könnyen elbillenhet a mérleg nyelve egy bizonyos oldal felé, ám Siegel bámulatos érzékkel találja meg az egyensúlyt a karakterek között. Egyikük mellett sem foglal határozott állást, ugyanakkor mind a tizedes, mind a nagyobb teret kapó női szereplők hiteles, ügyesen végigvitt, előbb szimpátiát, majd leginkább gyűlöletet kiváltó emberarcot kapnak, aminek köszönhetően egy idő után kifejezetten nehéz eldönteni, hogy a macska a galambok között, vagy a galamb a macskák között meséjét látjuk-e. A figurák, legyenek bármennyire alattomosak és gonoszak, érthető és fájdalmasan emberi motivációktól hajtva teszik, amit tesznek, az életéért és a szökésért harcoló tizedes ugyanúgy, mint a féltékenységtől megvaduló aggszűz tanárnő.
A dicsérő sorokat olvasva valószínűleg nehéz elképzelni, hogy a film annak idején majdhogynem teljes érdektelenségbe fulladt. Pedig ez a helyzet: A tizedes háreme 1971 egyik legnagyobb anyagi bukása volt, köszönhetően a Universal elbaltázott marketingjének. Balga módon egy Eastwoodtól megszokott lövöldözős westernfilmet reklámoztak be, ami persze óriási mellényúlás – no nem mintha amúgy annyira hangos lett volna a film körül csapott hírverés. Ennek következtében Eastwood annyira feldühödött (tegyük hozzá: teljesen jogosan), hogy négy év múlva, bár hosszú időre szóló szerződést írt alá, otthagyta a stúdiót, és 33 esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy újra velük dolgozzon.
Pontosan az ilyen filmekre szokták mondani, hogy méltatlanul alulértékelt darab, vagy még inkább: méltatlanul elfeledett gyöngyszem. A tizedes háreme egy hihetetlenül jó pszicho-erotikus thriller, amelynek végkicsengése nem csak Eastwood komplett pályafutásában ritka példány, de úgy en bloc a teljes filmtörténelemben sem mindennapi vendég. A letaglózó, vérfagyasztó befejezésben kőkemény leckét gördít az élet a karakterek elé. Kockázatos dolog egy nő érzelmeivel játszadozni, különösen akkor, ha egyszerre több nőről van szó, és a megbocsátás, még ha nehezebb is, de mindig előre mutatóbb a lelket felemésztő bosszúnál. Sajnálatos, hogy ezt túlságosan későn tanulják meg.
