Fekete telefon 2 (Black Phone 2), rendező. Scott Derrickson, forgatókönyvíró: Scott Derrickson, C. Robert Cargill, Joe Hill, szereplők: Ethan Hawke, Mason Thames, Madeleine McGraw, Jeremy Davies, Miguel Mora, Demián Bichir, Anna Lore, amerikai horror, 114 perc, 2025, (18).
Pincedémonból jégdémonná
A Fekete telefon alig 19 millió dolláros költségvetéséhez képest 161 milliót hozott a mozikasszáknál, értelemszerűen jöhetett is a folyatás. Az első rész alapjául szolgáló Joe Hill-szöveg azonban egy nagyjából 30 oldalas novella, így adódott a kérdés: az író-rendező Scott Derrickson, és a producer-író C. Robert Cargill párosa milyen irányba görgeti tovább a történetet önerőből? Valóban csupán a Hill-szállította alapötlet adta az első mozi varázsát vagy van még itt kraft még egy hangulatos etaphoz?
1982-ben járunk, négy év telt el, mióta Finnek (Mason Thames) és húgának, Gwennek (Madeleine McGaw) sikerült megtörnie a Portyázó terrorját a szellemgyerekek segítségével. Azonban a két fiatal természetfeletti képessége nem múlt el, Finnt továbbra is telefonhívások zaklatják a túlvilágról, melyeket egy unalomig ismételgetett “sajnálom, nem segíthetek” frázissal ráz le időről időre, Gwen pedig tovább szenved látomásos álmaitól, sőt, e furcsa és nem ritkán veszélyes álmok egyre sűrűsödnek és egyre furcsábbá válnak, egy idő után pedig alvajárásra is késztetik a fiatal lányt. Egy este még a Portyázó elhagyatott házába is bemászik révült állapotában, és Finnek kell kimentenie őt. Álmaiban egy rejtélyes, tó melletti, téli gyerektábort lát. Oda kell menniük, gondolják, így hát jelentkeznek is vigyázónak. Azonban az intenzív havazások elvágják a tábort a külvilágtól, így amikor nagy nehezen odaérnek a hatalmas viharban, a táborvezető közli velük, hogy a tábor elmarad, és amint lehetőség van rá, térjenek haza. Csakhogy a fiatalok nem azért jöttek, hogy ténylegesen gyerekekre vigyázzanak, hanem hogy megfejtsék a rejtélyt, miért is álmodik Gwen visszatérően ezzel a hellyel.
Scott Derrickson neve már az első Fekete telefon idején sem volt ismeretlen név a horrorrajongók körében, ugyanis ő rendezte annó az Ördögűzés Emily Rose üdvéért-et, és a Sinistert is, melyről az a benyomásom alakult ki, hogy a közönség talán félelmetesebbnek tartja, mint amennyire jónak (mert “a legfélelmetesebb horrorok” listákon gyakrabban találkoztam vele, mint a “legjobb horrorok”-én). Így hát némileg fokozott várakozás előzte meg az első rész érkezését, melynél a felemás kritikai fogadtatás elsősorban a hangulatot emelte ki. Ezt szerencsénkre minden további nélkül hozza is a folytatás, ám nem csak ennyit. Ugyanis megítélésem szerint a Fekete telefon 2 jobban sikerült, mint az elődje.
Ez elsősorban annak tudható be, hogy a már első részben is feltűnő képkezelési metódust, jelesül, hogy az elsődleges “profi” képi világba időről időre analóg archív felvételeknek tűnő szekvenciákat is ékelnek, a folytatásban ezt még sokkal jobban kiaknázzák és hangsúlyosabb dramaturgiai jelentőséget adnak neki. Gwen látomásaiból jóval többet kapunk mint az első részben, így e kézikamerás analóg felvételek azt is szolgálják, hogy megkülönböztessük Gwen álom-síkját a film elsődleges valóságától, amire a film végén már igen nagy szükség volt, hogy ne zavarodjon össze a néző. (Ezen túl pedig egy rettentően érdekes álom-mint-film, vagy emlékek-mint-film metaforát is megfogalmaznak.)
Másrészt a rángatózó, szemcsés, amatőr képfoszlányok sűrűbb, helyenként egyenesen az avantgárd film absztraktságát karcolgató jelenlététől maga a hangulat is sokkal sűrűbb lesz, amitől a néző magabiztosabb fogódzót kap ahhoz, hogy úgy értse magát a filmet, mint egyfajta megidézését a 70-as évek “sorozatgyilkosos esztétikájának”, ami talán az Investigation Discovery-n és társain futó true crime sorozatokból lehet ismerős.
A másik dolog amit kiemelnék, és ami meglepett, de ennek ellenére furcsamód jól működött, hogy a Fekete telefon 2 a vége felé elkezdi magát nem komolyan venni. Erre már rájátszanak a megszokottnál fél fokkal humorosabbra hangolt párbeszédek, de végérvényesen a Freddy Krueger-i elemekkel tarkított, groteszk leszámolássá fajuló finálét nézve jöhetünk rá, hogy itt mosolyogni is ér. Sőt, ez a fajta oldottság még az alapvetően nyomott, sivár, havas hangulatot sem rontja el, ami Derrickson hangvételbeli egyensúlyérzékét dicséri. Amit negatívumként fel lehetne hozni, hogy a film egyébként mindig a hangulat és a feszültségteremtés mellett tör pálcát – a karakterek kárára.
A fő érzelmi mozgatórugóként működő családi dráma sajnos kevésbé árnyalódik az első mozihoz képest, a “nagy fordulat”-ként tálalt elem így hatástalan marad (sőt, ha szőrösszívű lennék, azt is mondanám, hogy egyenesen “megbecsteleníti” az első rész mély drámáját, mivel egyszerűen a főgonosz gonoszságának még gonoszabbá tételére, tehát egy horrorsablon aláhúzására használja). Az új mellékszereplők szinte szóra sem érdemesek, ám a legfájóbb pont az apa “kilúgozása”: Derricksonék jól láthatóan nem tudtak mit kezdeni az alapnovellából örökölt apával, Terrence-el (Jeremy Davies), pontosabban azzal, hogy a King és Hill apakarakterek előszeretettel válnak destruktív elemmé vagy éppen gonosszá.
Az első részben ez volt a helyzet, és elgondolkozhattunk azon, hogy Finn nagyon nem a felhőtlen családi idillbe tér vissza a Portyázó pincéjéből kiszabadulván. A folytatásból ez teljesen kimaradt, az apa már ex-alkoholista, akinek egyetlen dolga, hogy a “nagy fordulaton” szomorkodjon, sőt, filmünkben pont, hogy a család valamiféle pozitív fénytörést kap, az öröklött családi mintázatokkal kapcsolatban a megbékélést hirdeti (amit én mindenesetre hazugnak és leegyszerűsítőnek neveznék, a King-Hill univerzum egyik legnagyobb erőssége a családon belüli erőszak és trauma árnyalt tematizálása, de hát ilyen Hollywood).
A Fekete telefon 2, ha a teljes képet nézzük, azt állapíthatjuk meg, hogy elkezdett önálló hangot keresni egy esetleges franchise-hoz. Akkor sem dől össze a világ, ha ez a két film marad nekünk csupán, ám simán el tudnék képzelni egy harmadik részt, melyben már az itt lefektetett új és kreatív ötletek simábbra csiszolt verzióit látjuk.
