Springsteen: Szabadíts meg az ismeretlentől (Springsteen: Deliver Me Nowhere), rendezte: Scott Cooper, szereplők: Jeremy Allen White, Jeremy Strong, Gaby Hoffmann, Paul Walter Hauser, amerikai életrajzi film, 120 perc, 2025., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Born in trauma
Bruce Springsteen depressziójának szép, de maradandó élményt nem nyújtó feldolgozása ez a film korhű jelmezekkel és díszletekkel, egy nagy adag melankóliával és nagyszerű színészi alakításokkal. A Springsteen: Szabadíts meg az ismeretlentől néma fohász a múzsához, melynek erőssége éppen a visszafogottsága, ugyanakkor a zenész, a zene és a közönség közötti kapcsolat szorosabbá fűzésével adósunk marad. 
Bruce Springsteen (Jeremy Allen White) elvonul a világtól, hogy nyugodt körülmények között fogjon hozzá legújabb albumához. Már ekkor is jól áll a szénája, sokan kedvelik és szeretik, lemezei és koncertjeire a jegyek jól fogynak, drága dolgokat vásárolhat magának és szabadon alkothat. A siker kapujában állva még egyszer visszanéz és bárcsak ne tenné.
Mert amit lát, az minden, csak nem szép. A valóság elől az alkoholba menekülő apja (Stephen Graham) a maga egyszerű módján akarja felkészíteni a világ kegyetlen voltára, ahol a zene nem old meg semmit, nem úgy az ökölharc. Aztán persze vannak tiszta pillanatok, amikor az apa-fiú kapcsolat már-már normálisnak tűnik, így nem csoda, hogy a kis Bruce össze van zavarodva, egyszerre rajong az apjáért és gyűlöli őt. 
Ez a fajta ambivalencia határozza meg az életét, az alkotó tevékenységét, a külvilággal való viszonyát. Megismerkedik egy kedves lánnyal, de képtelen arra a fajta szeretetre, amit Faye (Odessa Young) megérdemel. Sokan támogatják és bíznak benne, mégis háborog a lelke. Két albumra való fájdalmat és keserűséget ír ki magából, de ragaszkodik azok nyers energiájához, egyszerű őszinteségéhez, alaposan feladva ezzel a leckét a szakmának, a remekművek árát mindenki megszenvedi.
Az alkotótevékenység mögött sok estben áll egy korai trauma, ami elkísér és aminek feldolgozása igazi remekműveket szül. Eközben a válaszokat keresőművész többször is eltéved az önmegismerés felé vezető úton és a normális életre, tartalmas emberi kapcsolatokra való törekvései rendre kudarcot vallanak. A hírnév ára a boldogtalanság, a hiábavaló útkeresés, a magány és a veszteség. 
Bruce Springsteen mélyen gyökerező depressziója elkísérte a teltházas koncertekre, a slágerlisták élére, a stúdióba és otthonának falai közé is, hogy a sikert újra és újra nyomasztóan élje meg. A Főnök általános elismerés és tisztelet által övezve sem lel lelki nyugalomra, mert alkoholista és érzelmileg instabil apjának jelenléte kísérti, az a fajta félelmet ébresztő szeretet, amiben felnőtt és amit – különösen gyerekként – senki nem érdemel meg. 
A film a zajos koncertek köré egy képi világában visszafogott környezetet teremt, ahol még a folyton nyüzsgő nagyváros utcaképe is lassan csordogálónak hat. Korhű díszletek és jelmezek idézik meg a korszakot, amit a zenész önkéntes elvonulása, szerelmekkel, rokonokkal, zenésztársakkal, barátokkal „szegélyezett” belső magánya ural. A színészi jelenlét a széles gesztusokat nélkülöző előadásmód által képviseli az erőt. White, és Graham mellett a zenei producert Jon Landaut alakító Jeremy Strong és a zenész anyját alakító Gaby Hoffmann „csendessége” meggyőző, míg az egészbe elsősorban Young visz életet.
Scott Cooper jó érzékkel mutatja be a dalok születését és ezt a belső feszültséget, de egyszer sem köti össze úgy, ahogyan azt szerintem kéne. Mintha lenne egy alkotó és egy szenvedő Springsteen, pedig a kettő ugyanaz, az apja hangjától összerezzenő kisfiú és a színpadra kiálló, megállíthatatlan zenész egyetlen, megmentésre váró lélek. Párhuzamosság helyett metszéspontot, metszéspontokat vártam, de így sem csalódtam, mert bár nem vagyok nagy Springsteen rajongó, megláttam és meghallottam a dalai gyönyörűségében gyötrődő művészt. 
