Predator: Halálbolygó (Predator: Badlands), rendezte: Dan Trachtenberg, szereplők: Elle Fanning, Dimitrius Schuster-Koloamatangi, Michael Homick, Reuben de Jong, amerikai sci-fi horror, 108 perc, 2025., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Elragadozó
Az ifjú Ragadozó amolyan férfivá avatási célból meglátogat egy bolygót, ahol ő is csak egy fogás az étlapról, de aztán összehaverkodik egy fél androiddal és egy mókás helyi szerzettel, hogy immáron hármasban rúgjanak tökön mindenkit vagy ahol a legjobban fáj neki. „Havermozi” egyetlen emberi szereplő nélkül, mindez az új irányt kijelölő koncepció és nem utolsó sorban az amerikai PG-13 (13 éves korig szülői felügyelet erősen ajánlott). A Predator: Halálbolygó látványvilága és akciójelenetei lenyűgözőek, de amit az univerzum egyik legveszedelmesebb teremtményével tesz, nem feltétlenül fogja elnyerni mindenki tetszését. 
Dek a fajtájának, a jaucsáknak egy fejletlenebb példánya (minden relatív), amiért klánvezér apja Njohrr megveti őt és a halálát kívánja. Hogy elnyerje elismerését, az ismert univerzum legfélelmetesebb teremtményének, a kaliszknak a fejét akarja elhozni neki, ám időközben olyan dolgok történnek, ami már nem az elismerésről, hanem a bosszúról és az elégtételről szól. Dek a Halálbolygóra, a Gennára kerül, ahol minden élőlény egy másik tápláléka, ugyanez vár rá is megérkezése pillanatától fogva.
Az életben maradáshoz jól jön a sérült, – ezért jelen állapotában csak deréktól felfelé létező – szintetikus Thia felbukkanása, aki bár nagyon jól ismeri a bolygót és annak lényeit, harcosunk nem kér a tanácsaiból, mert ehhez túl büszke. Csak néhány életveszélyes pillanat kell ahhoz, hogy a büszkeségét hátrahagyva mégis elfogadja a segítséget, így kettesben mennek tovább, majd később még csatlakozik hozzájuk egy harmadik szerzet is.
Időközben az Alienből megismert Weyland Yutani szintetikusai is visszatérnek a Halálbolygóra, hogy begyűjtsék a biofegyverként értékesíthető életformákat. A különítményt Thia „testvére” Tessa vezeti. A két csapat útja keresztezi egymást és mivel az érdekeik ellentétesek, jó kis csetepaté keveredik belőle ezen az egyébként sem veszélytelen helyszínen. Barátból ellenség, ellenségből barát, miközben mindenki próbál túlélni a maga módján. Ragadozónk immáron nem magányos harcos és a motivációja is megváltozott, de mit fog szólni ehhez az apja, aki már eddig sem volt túlságosan elragadtatva?
Az univerzum építés egyszerre hálás és hálátlan dolog. Ha bejön, örökre szívükbe zárnak a rajongók, ha nem, kiátkoznak. Egy évtizedekkel ezelőtt jól kitalált történetet és annak karaktereit rendszeres időközönként megreformálni úgy, hogy a végeredmény egyszerre legyen hagyománytisztelő és előremutató (egyszerre szolgálja ki a régi rajongókat és közben szerezzen újakat) nagy odafigyelést igényel az alkotók részéről. A filmek cselekménye és megjelenése erősen függ az adott kor technológiai színvonalától és a közgondolkodástól, vagyis amikor újra elővesznek valamit, az alkotók nem tudják függetleníteni magukat attól, hogy a világ folytonos változásban van.
Az alapmű atmoszféráját megidézni, üzenetét tovább vinni nem könnyű dolog még akkor sem, ha az eredeti alkotógárdáról van szó, hiszen mindenki öregszik és változik. Ami egy fiatal filmes fejében megszületett évtizedekkel ezelőtt, az egy veterán filmes fejében már szinte biztosan nem fog, de legalábbis nem ugyanabban a formában. Arról nem is beszélve, hogy ezek a történetek és karakterek sokszor kikerülnek az eredeti alkotók kezéből másokhoz, akik aztán vagy elkötelezett rajongók, vagy egyszerűen csak üzleti lehetőségként tekintenek az alapanyagra (sokszor sajnos az utóbbi).
A Predator első része 1987-ben került a mozikba és azóta több folytatást is megért, még azt a ziccert sem hagyták ki, hogy a Ragadozót összeeresszék az Alien-filmek xenomorfjával. Ezek egyikétől sem fostam le a bokám, de a 2022-es Préda és az idén bemutatott Predator: Gyilkosok gyilkosa animáció már kezdte kapiskálni, mit is jelent tulajdonképpen a Predator nekem, nekünk, éppen ezért vártam Dan Trachtenberg rendezőtől a Halálbolygót. Természetesen nem a 80-90-es évek akcióinak nyerseségét és egyszerűségét keresem a mai filmekben, mert ha így tennék, valamennyi folytatásban csalódnék. Elvárásként jelentkezik részemről ugyanakkor, hogy a megújulás ne megtagadást jelentsen.
Mind a Préda, mind Pedig a Gyilkosok gyilkosa a múltba helyezi a cselekményt, ezzel utalva arra (az AVP-hez hasonlóan), hogy a Ragadozók már régóta visszajárnak a Földre. A bátor harcos kultusza a Halálbolygóban is visszaköszön a legkisebb fiú motívummal kiegészülve, amit a népmesékből, mondákból, de történelmi (történelem?) tanulmányainkból is ismerhetünk. A filmben megjelenő klánokba szerveződés ugyancsak a múltat idézik, a spártai nevelésről nem is beszélve. Az atyai (nem feltétlenül biológiai) elismerés utáni vágy, ami idővel bosszúvá érik a fiúgyermekben ugyancsak végig kíséri civilizációnkat, örök témát szolgáltatva ezzel a művészeteknek a királydrámáktól a Csillagok háborújáig.
A filmben Dek szülőbolygót, klánt, családot (bátyja Kwei készíti fel őt a harcra) kapott, van már faja és saját nyelve is, ami valahol üdvözlendő, bár a titokzatosságnak is megvolt a maga hátborzongató szépsége (diszkrét bája?). Arra a kérdésre nem válaszol, hogy hány éves, én egy lázadó kamaszra tippelek, aki az apja elismerését szeretné valahogyan kivívni és akinek még nincsen párja és utódai. Próbál a rendíthetetlen harcos szerepében tetszelegni, de igenis fél, vannak vágyai, nyitott a világra és rendelkezik némi humorral is. Ez egy teljesen új gondolat, egy teljesen új irány, amivel meg tud barátkozni az ötven pluszos lelkem.
A nagydumás Thia az őrületbe kergeti Deket és amikor az ember meglátja, ahogy a Ragadozó hátán cipeli őt, önkéntelenül is Csubakka és C-3PO jut az eszébe A Birodalom visszavágból. Kettejük kapcsolata valami egészen hasonló, amíg nem csatlakozik hozzájuk a harmadik szerzet, mert onnantól az egész a (Star Wars) sorozatból ismert Mando és Grogu történetbe megy át és esélyes, hogy a jövő májusra bemutatni tervezett mozifilm is ezt a sémát fogja követni. A magányos harcos mellé adott társak ugyan jópofák, de biztosan lesznek olyanok, akik szerint ezzel elveszik az egyébként szögegyszerű alaptörténet és karakter lényegét.
Amikor már beleláttuk a Star Wars-filmektől kezdve a Farkasokkal táncolón át a John Wickig mindent ebbe a filmbe, mindig jön egy újabb meglepetés, miközben a Halálbolygó a korábbi Predator és Alien-filmekből is merít (na jó, én láttam bele). A törzsi kultusz, a spártai nevelés és a magányos harcos útja egy veszélyekkel teli bolygón találkoznak, melynek élővilága egyéként hihetetlenül fantáziadús, olyan, mintha Sir David Attenborough LSD-s bélyeget nyalogatva narrálná Az élő bolygót. Az akciójelenetek ugyancsak elképesztőek, az általunk ismert és használtaktól teljesen eltérő fegyverekkel a különböző méretű és számú végtaggal rendelkező lények elleni küzdelemtől garantáltan leesik az állunk. Ezt a részét baromira szerettem és valószínűleg nem csak én leszek így vele.
Csakhogy Dek a végére igazi csapatjátékossá válik és tulajdonképpen ez az, amit nem biztos, hogy mindenki – így – szeretne látni. Oké, annyi interakció eddig is volt, hogy más fajok bátor harcosainak teljesítményét elismerték, de ezzel a fajta haverkodással ingoványos talajra tévedt a franchise. A Ragadozó legyen magányos, genya, titokzatos és ellenszenves. Hát de nem? Dek a hátán Theával ugyanakkor képvisel valamit, ami több, mint amit eddig látunk. Pl. hogy egymásnak háttal amit az egyikük nem lát, azt látja a másik. Theának rengeteg információja van a Halálbolygóról, Deknek pedig harci tapasztalata és fizikai ereje, így tökéletesen kiegészítik egymást. Ez a fajta egymásra utaltság indítja meg köztük a kommunikációt, melynek során kiderül, hogy nem is különböznek annyira egymástól, hiába tiltakoznak ez ellen.
Kedvező fogadtatás esetén a rendező elkészítheti harmadik élőszereplős Predator-filmjét és a Halálbolygó ehhez mérten bedobja a folytatás lehetőségét egy zavarba ejtő befejezéssel. Az új irány kijelölése során valami olyan történhetett, mint Venom esetében. A karakter megértése során az alkotók egyre közelebb kerültek hozzá és életre szóló barátságot kötve megtalálták az érző, már-már emberi oldalát, amit sokan cukiskodásként, jópofizásként fognak megélni. Jómagam tulajdonképpen bírtam ezt „háromdimenziósítást”, de a Halálbolygót megnézve mostantól nem halálfélelmem lesz, ha meglátok a fák tetején egy rejtélyes alakot, hanem meghívom egy nagy gyros tálra valahol a közelben. Kólával vagy amit szeretne.
