Tánc a sivatagban, rendező: Oliver Laxe, forgatókönyvíró: Oliver Laxe és Santiago Fillol, szereplők: Sergi López, Bruno Núñez Arjona, Jade Oukid, Stefania Gadda, Tonin Janvier, Joshua Liam Henderson, Richard Bellamy, francia-spanyol filmdráma, 115 perc, 2025, 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Mad Max technó
Végtelen sivatag. Szélfútta homokbuckák. Aztán tetovált, ráncos, naptól barnult kezek hangszórókat kezdenek pakolni egymásra. A hangszórókból hatalmas építmény, szinte oltár válik, majd elkezdenek rezegni a mélynyomók. A lüktetés kevésbé zene, inkább az elme stimulálása, mely különféle ritmikus mozgásokban jut kifejezésre. Tánc a sivatagban.
A füvező, hempergő vagy fékevesztetten zenére vonagló fesztiválozók között két semennyire sem odaillő ember, egy testes, középkorú férfi (Sergi López) és egy tizenkét-tizenhárom éves forma kisfiú (Bruno Núñez Arjona) mászkál fel-alá. A kisfiú nővérét, a férfi lányát keresik. Eltűnt, jó sok ideje, valakik azt javasolták a férfinak, hogy itt, ebben a sivatagi rave-partiban talán meglelheti. Ám sajnos nem járnak sikerrel. Egy csapat bulizó (Jade Oukid, Stefania Gadda, Tonin Janvier, Joshua Liam Henderson, Richard Bellamy – mindegyikük a saját becenevével szerepel a filmben) azt javasolja nekik, hogy nagyon messze lesz egy másik ilyen parti is, hátha ott sikerrel járnak. Nem sokkal ezután katonák jelennek meg, akik feloszlatják a fesztivált. A csapat pedig, kiegészülve a férfival és a fiúval útnak ered megkeresni a másik helyet. A kietlen és rideg forróság, a végtelen homok és egy, a külvilágban egyre inkább eszkalálódó katonai konfliktus azonban arra készteti az utazókat, hogy újradefiniálják összetartásról és küzdelemről, életről és halálról szőtt eddigi képzeteiket.
A Tánc a sivatagban (eredeti címén Sirât) a 2025-ös Cannes-i filmfesztiválon elnyerte a zsűri díját, és szinte mást sem lehetett hallani a filmről, kizárólag örömódákat, szóval akár igen nagy elvárásokat is növeszthetett az, aki szemmel tartja az európai művészfilmes szcénát. Ennek ellenére nagyobb összegben merek fogadni, hogy aki nem enged a sajtóanyagoknak, spoileres kritikáknak, véleményeknek, és szűz szemét megtartva képes beülni a filmre, igen meg fog lepődni. Jómagam is csak annyit tudtam róla, hogy technó és hogy sivatag, és mivel kedvelem a Mad Max-et, és a technó a szívemhez tán legközelebb álló zenei műfaj, így ennyi is elég volt, hogy beüljek rá.
A Sirât iszlám kifejezés, utat vagy ösvényt jelent arabul, de van egy különleges, átvitt értelme is: a Sirât az a keskeny híd, amely a Pokol (Jahannam) fölött vezet, és amelyen minden embernek át kell mennie az Ítélet napján (Yawm al-Qiyâmah). Ilyesféle címmagyarázattal kezdődik filmünk, és összevegyülve a vég nélkül dübörgő technóval meg is adja azt a fajta szimbolikus, misztikus, epikus alaphangulatot, ami a film végéig hipnotizálni fog minket – ám egyből azt is hozzá kell tennünk, hogy korántsem megy el teljesen elvont és absztrakt irányba, ez egy piszkos és életszerű sztori marad a maga módján. 
A Sirât világa egyszerre tekinthető utópiának és disztópiának is. Utópiának, mivel a fesztiválozó tömeg kevésbé fejezhetné ki eszképista törekvéseit egyértelműbben, mint úgy, ha kivonul a marokkói sivatag közepére, távol mindentől, hogy már-már szakrális áhítattal adhassa át magát a lüktető technónak, így fordítva hátat az idegbajos világ őrületének (ami egyébként, ugyan a film nem fejti ki, de hőseinket is megviselhette, hiszen egyiküknek a lába, másikuknak a karja hiányzik). És disztópiának, mivel akármennyire ki akarják zárni a külvilágot, nem sikerül nekik, mert nem sikerülhet, mert a társadalom ott van mindenhol.
A társadalomban vagy akkor is, ha ki akarsz törni belőle, a társadalomban vagy akkor is, ha egy olyan helyen vagy, amit nem a társadalom részének gondolsz – hiszen az a hely is ugyanazon világ (A Világ) része, és ahogy te elértél arra a helyre, ugyanúgy más is elérhet oda. Esetleg olyasvalaki, aki pont, hogy a társadalmat hozta a hátán neked. Például a katonák, akik feloszlatják a kivonulás ünneplését, a techno fesztivált.
A társadalomból való kivonulás magával vonja a természetbe való bevonulást, ekkor azonban jöhet a küzdelem, hiszen az ember kiteszi magát annak, hogy míg a mesterségeset saját maga számára szabja, a természetben ilyen nincsen. Ott csak túlélni lehet. Ezen a ponton Hemingway jutott eszembe a filmet nézve. Bármiféle spoiler nélkül mondom, hogy kevés mozgóképes alkotásban tapasztaltam szívbemarkolóbb módon a természetbe vetett élet törékenységét, és azt, hogy az ember rá van kényszerítve arra, hogy összetartson, hiszen ha ezt nem tesszük, a homokvihar, a kiszáradás vagy az éhhalál egyesével gyilkol meg mindenkit.
Ennek pedig egyértelmű kicsúcsosodása az egészen váratlan, kijózanító, egyszerre izgalmas, katartikus és tragikus finálé, melyről a lehető legnagyobb spoiler lenne bármiféle értelmezést, elemezgetést adni ezen sorok között, így erre a nem vállalkoznék, bár ezt a legnagyobb lelkesedéssel teszem (a nem-elemzést), mivel egyszerűen látni kell.
A Tánc a sivatagban legnagyobb fegyverténye egyértelműen a hangulat, mivel a fentebbi sorokban ugyan próbáltam érzékeltetni valamicskét ebből, ám biztos vagyok benne, hogy nem jártam sikerrel. Akárcsak a techno zenében, ebben a filmben is van valami szavakkal nagyon-nagyon nehezen megragadható vibrálás, valami feszült energia, ami kellően gazdag ahhoz, hogy folyton úgy érezzük, nem mondtunk el mindent, ha szavakkal kívánjuk megragadni.
