
Utazás az elménk körül…
„Aki a jövőben akar olvasni, annak a múltban kell lapozgatnia.”
(André Malraux)
30 éve, 1995. december 8-án New Yorkban mutatták be Terry Gilliam disztópikus vízióját, a 12 majmot. A rendező mindig szívesebben invitálja a nézőt egy paranoid, kaotikus és nyomasztó jövőbe, mint a többé-kevésbé békés jelenbe. Filmjeinek történte azonban inkább csak eszközként szolgál arra, hogy valami sokkal fontosabb dolgot közöljön velünk. Vajon a tetteink, a gondolataink, mindaz, ami történik velünk, minden ok-okozat függvénye, befolyásolhatjuk a sorsunkat, vagy a szabad akarat csupán illúzió, a múlt pedig megváltoztathatatlan? Minden esetleges és véletlenszerű? Gilliam ezúttal egy olyan időgépbe ülteti a nézőt, amely egy része a valóságban, egy része a tudatalattiban játszódik, a realitás és illúzió közti mezsgye pedig csak nehezen rajzolódik ki. 


A film a pszichiátria hatalmi rendszerére, mint egy új világvallássá növekedésére is keményen reflektál. Cole-t a jövőben egy földalatti börtönben, a jelenben pedig egy elmegyógyintézetben tartják fogva. Pszichiátere (Madeleine Stowe) kitartóan próbálja meggyőzni Cole-t, arról, hogy őrült, Cole pedig arról próbálja meggyőzni Dr.Railly-t, hogy a jövőből jött és itt a csavar fordul egyet…



Képi világában nagyon emlékeztet a rendező tíz évvel korábbi filmjéhez, a Brazilhoz. Nagylátószögű objektívvel felvett jelenetek, groteszk módon sminkelt szereplők, túlzsúfolt, nyomasztó díszletek, andalító, ki tudja honnan érkező dallamok, ez Terry Gilliam filmnyelve. A 12 majom az évtizedek során kultuszfilmmé vált. Legalább annyian rajonganak érte, mint ahányan csak egy nehezen érthető szürreális káosznak tartják, de egy dologban biztos vagyok, a világjárvány megélése után mindenki más szemmel nézi újra.


