Fejlesztő: Bitmap Bureau; Kiadó: Reef Entertainment; Platform: PC, PS4|5, Xbox One|Series, Switch
A Terminator 2D: No Fate hűen követi James Cameron második Terminátor filmjének ikonikus jeleneteit és olykor még bővíti is azt, ám az akciójáték olyan röviden sikeredett, hogy a legnagyobb izgalmak közepette véget ér.
Talán sokan egyetértenek velem abban, hogy minden idők egyik legnagyszerűbb akciófilmje a Terminátor 2. – Az ítélet napja – nem a véletlen műve, hogy néhány évvel ezelőtt bele került a Filmmúzeum nevű rovatunkba. Bő 34 esztendővel ennek a „kötelező filmnek” a megjelenése után megérkezett a legújabb adaptáció, a Terminator 2D: No Fate, ami szigorúan a T2 kétdimenziós akciójátékainak zsánerén belül, immáron a hatodik feldolgozásnak minősül. Hogy a legújabb adaptációra pontosan mi szükség volt, azt mindenki döntse el saját szájíze szerint, mindenesetre jómagam először valamikor 1991-ben, James Cameron kultikus mesterművének megjelenésével egyidejűleg találkoztam a legelső változattal, amely a mostanihoz hasonlóan – első nekifutásra – nagyjából körülbelül 30 perc rövidségű játékidővel bír.
A Terminator 2D: No Fate történetét a legtöbb filmrajongó bizonyára ismeri, de ha netán mégsem, akkor némileg lerövidítve ugyan, de a teljesség kedvéért íme: az ember-gép közötti háború ideje alatt egy kibernetikus organizmust visszaküldenek a jövőből, hogy megmentse Sarah Connor tinédzser fiát egy jóval fejlettebb kiborgtól. Játékunkban főleg John anyját irányíthatjuk, tehát a főszereplő két küldetést leszámítva nem a T-800-as. Mint pedzegettem, a 15 pályán tartó csinnadratta hűen követi a klasszikus film eseményeit, azonban tesztalanyunk nem úgy és akkor kezdődik és nem ott ér véget, ahogyan a filmesek eredetileg megálmodták. Nyilván a főbb szál abból áll, hogy menekülünk a T-1000-es elől és lelőjük a rosszarcúakat. De ezúttal átélhetjük a fent leírt sztorivonal közvetlen előzményeit is, vagyis, hogy miként sikerült Sarah-nak diliházba kerülnie, illetve a már felnőtté vált Johnnal is fegyvert ragadhatunk.
A jövőben futurisztikus mordályokkal lövöldözhetünk, míg az alternatív múltban a kornak megfelelő puskával, géppisztollyal vagy stukkerrel. A poweruppok-ra a pályák különböző pontjain akadhatunk rá hol szem előtt, hol pedig elrejtve a falak mögött, ahová jellemzően lerombolásuk után tudunk bejutni. Persze az is megtörténhet, hogy ezeken a helyeken alkalomadtán inkább bónusz cuccokat lelhetünk fel, úgymint például életerőnövelőt vagy – árkád játék mivoltából – folytatáshoz szükséges zsetont. Az utóbbiból legkönnyebb fokozaton nem találni egyet sem és ez annak köszönhető, hogy elhalálozásunk esetében az aktuális missziót mindig annyiszor kezdhetjük újra, ahányszor csak kedvül szottyan. Viszont erősebb nehézségi szinten szükség lehet az érmékre, amit a nehezebben kiiktatható nemeziseink mellett a Terminator 2D: No Fate valamelyest azzal igyekszik kompenzálni, hogy a történet bizonyos pontján, opcionálisan kiválasztható párbeszédek révén a cselekmény a filmtől minimálisan eltérő fordulatot vesz.
Legutóbb alig egy hónappal ezelőtt volt szerencsém letesztelni egy hasonló felépítettségű side-scrollert, mely a mostani alkotáshoz viszonyítva sokkal ötletesebben és változatosabban sikerült. A Terminator 2D: No Fate összességében élvezetes játéknak mondható, egyes szcénák apropóján (főleg a nosztalgia végett) sokszor csalt mosolyt az arcomra és ennél hűbben ebben a találásban még soha nem sikerült visszaadni az Ítélet napját. Ennek ellenére hiába van szíve, a lineárisan felépített pályák túl rövidek, egysíkúak (ha gépfegyver van karakterünk kezében, jobb, ha a ravaszt el sem engedjük) és gyakran kihívásban is fukarkodik. A moziverzióhoz képest beleintegráltak extra pályákat, amikből jóval többre számítottam, de még az is jobb lett volna, ha a már meglévőket kicsit jobban elhúzzák.
Legutóbb ezt teszteltük:
