Agatha Christie: A Hét Számlap (Agatha Christie’s Seven Dials), készítő: Chris Chibnall, szereplők: Mia McKenna-Bruce, Helena Bonham Carter, Martin Freeman, Edward Bluemel, Iain Glen, Mark Lewis Jones, brit krimi sorozat, 3 rész, részenként kb.: 55 perc , 2026., korhatár: 13+ Netflix
Nyomozás az érdektelenségben
Agatha Christie legújabb krimifeldolgozását maga a Broadchurch készítője vitte színre, de bármennyire is ígéretes ez a két tény, a 3 részes netflixes minisorozat sajnos nem lett az. Pedig A Hét Számlap rejtélye egyébként egy meglehetősen tisztességes iparosmunkának tűnik a képernyőn. Csak úgy tűnik, mintha nem számoltak volna az ennek a túloldalán lévő nézővel, mert egészen elfelejtették felkelteni az érdeklődését. 
Agatha Christie-ről lehet tudni, hogy pragmatikusan állt a munkájához. A krimiket például mindig adott hosszban írta, mert ez volt akkor az elvárás. Évente kiadott egy könyvet, hogy fenn tudja tartani az életvitelét, de a kettőt már nem írt, mert annak a javát elvitték volna az adók. Az is ismert, hogy az utolsó részeknél mennyire unta már Poirot karakterét, és elég gyakran el is játszott a halálával is. A készítők tehát nem mindig élvezik az alkotást. De Agatha Christie azt is tudta, hogy egy jó könyv csak akkor lesz sikeres, ha az olvasója viszont igen. Aki vagy azért teszi ezt, mert érdekfeszítő a benne lévő rejtély, vagy azért, mert közel érzi magához a szereplőket. Ez a sorozat viszont, ami a nevét viseli, mintha tökéletesen elfeledkezett volna erről az utolsó lépésről.
A hét számlap a leginkább egy négyesre értékelt házi feladatra hasonlít: a kiadott minimumot komoly hiányosságok nélkül teljesítette (dramatizálta a könyvet). Hiszen szépen felsorakoztatta a szereplőket, kalandos cselekményutat vázolt nekik, ráadásul már belépőnek is egy kiválóan furcsa bűntényt mutatott fel. Mindezek mellet pedig a történet középpontjába egy magányos fiatal nőt rakott, akit érdekes nyomokkal szórt körbe. Itt egy titkos társaság, ott egy felkapaszkodó vagy épp lecsúszott arisztokrata, ráadásul mindezt egy kimondottan izgalmas korszakba és háttértörténetbe helyezte el. Viszont csak az nem derült ki a 3 rész alatt, hogy minek. Mit akart vele, és mit akart velünk, nézőkkel.
Pedig annyi minden adott volt: a könyves alap van annyira érdekes már önmagában is, hogy kaphatott volna például egy dekadens és vibráló arany hátteret, ahogyan azt a hasonló korszakban játszódó Babilon Berlin megtette. Pedig az sem egy egyenletes minőségű sorozat, de sokkal inkább valamilyen. Itt csak szomorú világosbarnára futotta stílusjegyként, és arra, hogy tisztességesen megjelenítették a kort. Ami fehér zajnak jó, nem is bántja a szemet. Sajnos a színészek sem tudták megmenteni a sorozatot, pedig Helena Bonham Carter és Martin Freeman mellett Mia McKenna-Bruce is régi titkos favoritunk. Jók voltak, persze, mikor nem azok. Vagy leginkább önmaguk. Martin Freeman például egy jó Martin Freeman volt. Lehetett volna ehelyett egy közepes Battle felügyelő, aki a szerepe.
Valószínűleg a 3 rész is sok volt, mert hosszú lett és elnyújtott. Vágni is lehetett volna bőven. Vagy dinamikusabban tálalni. (Nem akartuk bevallani, de volt egy pont, amikor annyira nem kötött le minket a történet, hogy eljátszottunk a gyorsított lejátszás lehetőségével. Tanulságul megosztjuk: az 1,25-ös sebesség jobban áll neki…) Persze összességében nem rossz ez annyira, hogy ne lehessen végignézni. Ha másért nem, a rejtély miatt mindenképp. Viszont aki mégsem kattint rá, az sem veszít majd az ég világon semmit. Mert másnapra valószínűleg ugyanannyira fog emlékezni belőle, mint az, aki rászánta az időt.
