Bérelt család (Rental Family), rendezte: Hikari, szereplők: Brendan Fraser, Takehiro Hira, Mari Yamamoto, Daikichi Sugawara, japán amerikai vígjáték, filmdráma, 110 perc, 2025., korhatár: 12 év
Az idő, amit a rózsádra vesztegettél
A Bérelt család egy végtelenül egyszerű és egy legalább annyira bonyolult történet is egyben. Óda Japánhoz, óda a magányhoz, óda a kedvességhez és óda a hibákhoz is. Sokkal többről szól, mint az a pár mondat, amivel leírható, mégis könnyű, mint egy selyemkendő. Szórakoztató, ha úgy akarjuk, szép és szomorú, ha másképp, mert semmit sem akar ránk erőltetni. A mi döntésünk, hogy mit viszünk magunkkal belőle. Mert valamit biztosan fogunk. 
Brendan Fraser tökéletes választás volt a sikertelen színész szerepére, aki Japánban próbál másodkarriert építeni, de végül egy olyan vállalkozásnál köt ki, ami eljátszott emberi kapcsolatokat közvetít – igény szerint. Nem csak azért, mert Hollywood egyik legkedvesebb fickójáról beszélünk, hanem azért is, mert abban az állandóan alázatos elveszettségben, ahogyan játszik, mégis kilóg Japán egész kontinenséről, hiszen ahhoz egyszerűen túl nagy ez az ember. Legfőképpen a szíve. Természetesen nyugati nézőként könnyebb is így, egy külső szemlélő megtapasztalásával látnunk az ott zajló emberek (és istenek) közötti folyamatokat, mert érthetőbbé teszi azt, ami egyébként érthetetlenül bonyolult.
Kevés film készül a magányról, pedig a világjárvány. Minden harmadik embert érint itt nálunk is, de Japánban már külön szó is létezik arra, ha valaki kivonul a világból (hikikomori). Persze vannak olyan élethelyzetek is, amikor a szigorúbb társadalmi normák miatt a világ vonul ki az emberből. Viszont vagy így történik a dolog, vagy úgy, az igény életre hívta a megoldást: Japánban már a ’80-as évektől kezdve létezik a családbérlés intézménye. Hikari, a film rendezője 17 évesen, egyedül jött át az USA-ba, de ennek az emlékét hozta magával, mert tudta, hogy egyszer majd szeretné ezt az ún. szerzett család trope-ra építkező filmben fel is használni. Hiszen ugyanígy járt ő is: idegen volt, de új szülőket, új testvéreket és új törzset talált. Hasonló helyzetben, mint ahogy a Bérelt család főszereplője is.
Hikari filmjében az a zseniális, hogy nincs benne az amerikai filmekre jellemző tanulságkényszer, ami megmagyaráz és lezár mindent. Ehelyett csak annyit tesz, hogy empátiával és szeretettel rámutat dolgokra, mintha csak óvatosan megkérdezné, hogy: látod ott azt az öltönyös, alvó embert a metróban? Majd egy kicsit mesél nekünk róla. Tisztelettel és szűkszavúan természetesen. Azt pedig már nézőként mi dönthetjük el ezek alapján, hogy sajnáljuk-e érte, elismerjük-e azt a rengeteg munkát, amit a közösségért (is) végzett, vagy szívünk szerint megkérdeznénk tőle, hogy nem magányos, esetleg csak odaülnénk mellé, hogy ne dőljön el. Sőt, ez az a film, amikor még csak nem is muszáj ezek között sem kell választanunk, mert egyszerre érezhetjük mindet, mert az is rendben van.
Ráadásul kevés olyan film van, ahol nincs antagonista, mert mindenkinek érthető és logikus vágyai vannak, amik néha ellentétben állnak egymással, de sohasem a másik személye miatt, csak a saját jó érdekében. És ne feledjük: ez egy emberkölcsönzős történet, ami talán a legérzékenyebb téma, mert az alapszükségletekről szól. Mégis látszólag könnyedén kerül ki minden klisét, minden nagyot mondást, minden érzelmi befolyásolást, és ugyanilyen könnyedén mutatja meg ugyanezt vizuálisan is. Rengeteg munka és nagyon erős koncepció kellett ahhoz, hogy a képek ilyen egységesen visszafogottan szépek legyenek. A beállítások nem veszik el a figyelmet, pedig képileg is szerelmeslevél a film a japán kultúrához. Levegős, éteri, csodaszép, a legkevésbé sem hivalkodó módon elegáns és visszafogott. Nem csak a léleknek tesz jót, hanem a szemnek is.
A jócskán elcsépelt idézettel és A kis herceggel szólva pedig az idő az, amit erre a filmre fordítasz, az lesz rád igazán hatással, mert a többi olyan finoman van adagolva, mintha selyemkendőn át néznéd, talán észre sem veszed, hogy nagyobb film ez, mint ahogy mutatja.
