A titkosügynök (O Agento Secreto), rendezte: Kleber Mendonca Filho, szereplők: Wagner Moura, Maria Fernanda Candido, Gabriel Leone, Udo Kier, brazil-francia-német-holland politikai thriller, 158 perc, 2025., 18 éven aluliaknak nem ajánlott!
Óda a brazil néplélekhez
Brazília 70-es évek. Egy szelíd mosolyú, csendes férfi tér haza, hogy újra találkozhasson fiával. Miközben telnek a napok, a háttérben kirajzolódnak az országban akkoriban uralkodó állapotok, amikor az ember könnyen találhatta magát egy autó csomagtartójában, majd egy cápa gyomrában. A Cannes-ban és sok helyen agyondíjazott, 4 Oscar-díjra jelölt politikai thriller lassú, kimért és kifejezetten hosszú, mégis képes atmoszférát teremteni. Ám, aki A titkosügynökben autósüldözésekre, kémháborúra, izgalmakra és fordulatokra vár, csalódni fog. A brazil születésű Wagner Moura – a Narcos Pablo Escobarja – alakítása hiteles és meggyőző, pedig éppen csak megszületett a cselekmény idején. Szomorú lábjegyzet a filmhez, a II. világháborús német veteránt alakító Udo Kiernek ez az utolsó szerepe. 
Egy titokzatos, valószínűleg álnevet használó férfi (Wagner Moura) a rá leselkedő halálos veszély ellenére hazatér Recifébe, hogy ismét együtt lehessen fiával, akit betegségben elhunyt felesége szülei nevelnek. Most azt kéne írnom, „így lehetne röviden összefoglalni, miről is szól ez a bő két és félórás film”, de első látásra tényleg nem szól többről. A titkosügynöknek számtalan lehetősége lenne oda és vissza elmagyarázni a látottakat, de esze ágában sincs megtenni. És igen, ettől lesz jó.
Latin-Amerikáról nagyjából mindenkinek hasonló dolgok jutnak az eszébe, melyeket hosszasan lehetne felsorolni. Ezek között vannak jók és kevésbé jók is, utóbbiakra a hadsereg által a közelmúltban megölt mexikói drogbáró, El Mencho halála után elszabadult pokoli állapotok is ráerősítenek. Gyerekkorom óta elképesztő mennyiségű sorozat érkezett és érkezik ma is onnan, a latin-amerikai szappanoperákból pedig nagyjából annyira lehet megismerni a térséget, mint a Szomszédokból, Família Kft-ből, Barátok köztből vagy éppen A mi kis falunkból: viszonylag jól, de persze a valóság azért ennél mindig sokkal árnyaltabb, összetettebb.
Latin-Amerika igen gazdag történelemmel és kultúrával rendelkezik, melyet egyre több film igyekszik közelebb hozni. Persze régen is voltak ott játszódó alkotások, de az utóbbi időben egyre több jut el belőlük a nagyvilágba és a rangos nemzetközi filmfesztiválokra. A spanyolajkú filmkészítők és színészek egy ideje már megvetették a lábuk Hollywoodban, azóta a spanyol nyelv is általánosan használatossá vált az Egyesült Államokban. A brazilok – akárcsak Európában a portugálok – egy kicsit kilógnak ebből a sorból. Sokszínű, büszke nép sajátos életfilozófiával.
A film cselekménye 1977-ben játszódik. Brazíliában 1964-ben egy baloldali forradalom veszélyére hivatkozással a hadsereg ragadta magához a hatalmat (amerikai támogatással). A médiát cenzúrázták, a baloldaliakat elüldözték és bebörtönözték, de mivel az ország gyors fejlődésnek indult, a kormány az emberek támogatását élvezte. 1979-ben történtek csak változások, de az első szabad választásokra csak 1985-ben kerülhetett sor. 
Emberünket egy olyan helyen szállásolják el, amit egy idős hölgy vezet és tele van különös figurákkal. Nagy tervei vannak, de addig is dolgoznia kell. Jóakarói egy olyan hivatalban találnak neki munkát, ahol a személyi igazolványokat állítják ki, ő pedig ezt kihasználva az anyja után kezd el kutatni az archívumban, ugyanis a nevén kívül semmit nem tud róla. A férfi mindennapjaiból rajzolódik ki Brazília akkori élete. Apósa egy moziban gépész, ahol éppen A cápát vetítik (az 1975-ös filmet nálunk csak 1985-ben mutatták be), mialatt a közeli vizekből egy cápát fognak ki egy emberi lábbal a fogai közt.
Bár az utcákat elárasztják az autók és szemmel látható a fejlődés, emberek tűnnek el egyik napról a másikra és hatalmas a korrupció. A rendőrök és hivatalnokok a saját szakállukra dolgoznak, a legfőbb pozíciókban katonák, egykori harcostársak vannak, a rendőrség vezetői pedig gyakorlatilag az általuk felügyelt körzetek helyi kiskirályai, akik egy személyben döntenek életről és halálról. Ha a kegyeikbe fogadnak, a pribékjeik békén hagynak, sőt, akár még apróbb szívességeket is megtesznek az érdekedben. 
Marcelo vagy Armando teszi a dolgát és vár. Tudja, hogy élete veszélyben van, melynek oka a múltban keresendő. Egy titokzatos nőnek mesél az életéről, a felvételeket pedig két diáklány hallgatja vissza és próbálja meg összerakni a kirakós darabjait. Miközben zajlik a cselekmény, időnként bevágják őket munka közben, de csak a film legvégén derül ki, mivel is foglalkoznak. Igazából minden a film végén derül ki, vagyis mégsem. A férfi története mintha csak ürügyként szolgálna ahhoz, hogy bemutassanak egy korszakot, amit a világ kevésbé ismer.
A titkosügynökben – aminek egyébként ilyen alapon A három kismalac is lehetne a címe – lassan és hosszasan zajlik a cselekmény és bár időként egészen abszurd történéseknek lehetünk a szemtanúi, illetve a halál is mindennapos, az egész inkább naplószerű, szélsőségek és nagy pillanatok nélkül. Mintha a valóság tényleg a háttérben történne, a híradásokban, újságokban, mellékszereplők beszélgetéseiben. Éppen ez a „kikényszerített” figyelem lesz az, ami előre viszi a filmet és nem altatja el a nézőt. Wagner Moura szelíden mosolyog és együtt utazik a történelemmel, alakítása meggyőző, bár megítélésem szerint az Oscar-jelölése inkább eddigi teljes munkásságának és a bemutatott korszaknak szól. 
