A bérgyilkos (Dip huet seung hung), rendezte: John Woo, forgatókönyvíró: John Woo, producer: Tsui Hark, szereplők: Chow Yun-fat, Danny Lee, Sally Yeh, Chu Kong, Kenneth Tsang, Shing Fui-On, operatőr: Peter Pau, Wong Wing-Hang, vágó: Fan Kung-Ming, zene: Lowell Lo, gyártó: Film Workshop, Magnum Presentations, hongkongi akciófilm, 110 perc, 1989 (R), Golden Princess Film Production
A tragikus pisztolyhős, akinek a saját hazája fordított hátat.
Cikksorozatunk 4. részében górcső alá vesszük John Woo legjobb filmjét, A bérgyilkost. Ami tökéletes precizitással vegyíti a rendező ezer közül is felismerhető stílusjegyeit, így igazi esszenciális darabként lövöldözte be magát a műfaj és vele együtt a komplett mozgóképes történelem halhatatlan panteonjába.
Ha rápillantunk John Woo füstölgő pisztolyokkal, összevérzett ingekkel és plafonig tornyosuló hullahegyekkel kikozmetikázott patinás filmográfiájára, elsőre nehéz kiválasztani azt a vitathatatlan csúcspontot, ami még a legjobb, legfékevesztettebb golyóorkánok között is olyan vakítóan ragyogó ékkőként emelkedik ki a többi közül, hogy azzal minden mást elhomályosít. Egyesek a heroic bloodshed szubzsánerének nyitófilmjére esküsznek vagy annak folytatására. Mások jelen cikkünk tárgyára teszik a voksukat, esetleg Woo háborús köntösbe csomagolt barátság-testvériség eszményét csúcsra járató és egyben le is romboló grandiózus eposzára. És persze ne feledjük az alműfajt nagyszerűen elbúcsúztató, minden addiginál durvább erőszakkal operáló záródarabot se. Alaposabban megvizsgálva viszont már könnyen kiszúrja a szemünket a koronaékszerek koronaékszere.
A Szebb holnap gyönyörű, szívbe markoló ódát énekelt meg egy korszak letűnt hőseiről, azonban maga az alkotás mégis túl kiforratlan volt. Új bábukat tett fel a hongkongi mozi sakktáblájára, de közben jórészt még a saját hangját kereste. A Szebb holnap 2 erre tett rá még egy lapáttal, ám a valóban erős pillanatok és persze az exploitationbe átnyúló vérgőzös, bespeedezett finálé mellett képtelen elfeledtetni azt a tényt, hogy az utómunkálatok folyamán szanaszét vágták a végeredményt (amit egyébként Woo – az elementáris erővel levezényelt végső akcióhimnuszt leszámítva – nem is tart magáénak).
A Golyó a fejben már közelebb áll a tökéletességhez, a rendező briliánsan festette meg a bajtársiasság és az árulás szívszaggató meséjét, amelyhez a hírhedt vietnámi konfliktus szolgáltatta a keretet, ezzel tulajdonképpen megteremtve A szarvasvadász és az Apokalipszis most távol-keleti változatát. Annyi szó talán érheti a ház elejét, hogy maga a film egy fokkal sziruposabb és legalább 15 perccel hosszabb, mint kellene.
A fegyverek istene a zsáner rövid, ámde annál emlékezetesebb korszakának lezárásaként robbantotta ránk az ajtót. Pisztolyokkal, puskákkal, gépkarabélyokkal, kézigránátokkal és rakétavetőkkel, olyan vehemenciával, hogy annál ínycsiklandóbb és vadabb hattyúdalt egyszerűen lehetetlen elképzelni. Viszont az összképhez hozzátartozik, hogy Woo ekkor már fél lábbal a világ nyugati felét taposta, ami a direktor markáns karakteresztétikájának kilúgozását, valamint az ezer közül is felismerhető stílusának kommercializálódását vonta maga után.
Bár minden tiszteletem a mester egyetlen igazán jól sikerült amerikai filmjéé – de ha nagyon szigorúak akarunk lenni, akkor az Ál/Arc sem esszenciális Woo-mozi. Félreértés ne essék, az előbb felsorolt művek nagyszerűek és még a gyengébben sikerült produkciók is a tökéletesség határát karcolgatják. Vita nincs. Ám ha azt a filmet keressük, ami a legpontosabban jellemzi Woo stílusát, ami minden ízében hibátlan, amiben a karakterektől és a konfliktusoktól kezdve a dramaturgián és esztétizáláson át az akciójelenetekig bezárólag kivétel nélkül profin működik minden, akkor A bérgyilkos áll a dobogó legmagasabb fokán.
Főhőse, Jeff (Chow Yun-fat karrierjének messze legjobb alakítását nyújtja) professzionális módon műveli a címbéli szakmát, dolgát érzelemmentesen és pragmatikusan végzi. Elfogadja a megbízást, majd végrehajtja azt, és felmarkolja az érte járó jutalmat, ennek ellenére mégsem hidegvérű gyilkos. Csak azokat intézi el, akik valóban rászolgáltak a halálra. Egy golyót mindig megtart vagy magának vagy az ellenségnek, munkája során pedig maximálisan körültekintő, a sikerrel zárt küldetés mellett az is ugyanannyira fontos, hogy közben ne sodorja bajba az ártatlanokat. Aztán persze beüt a krach: egy véres leszámolás alkalmával súlyosan megsebesít egy Jeanne nevű énekesnőt, aki ennek köszönhetően kis híján megvakul. Jeff, habár a visszavonuláson gondolkodik, elvállal még néhány munkát, hogy támogassa a lány költséges szemműtétjét. Viszont ténykedéseivel felkelti a rendőrség, azon belül is egy fiatal nyomozó figyelmét (Danny Lee a történet másik fontos alappillére, de erről majd később), egyúttal saját megbízói is vadászni kezdenek rá.
Jeff feje fölött rendesen összecsapnak a hullámok, ami – ultraerőszakos akciófilm lévén – eszeveszett golyózáporral, szuperhatalmakat lefitymáló fegyverarzenál bevetésével és egy következő világháborúval egyenértékű pusztítással jár. Tort ül a költői szépségű vérontás, a gyönyörűen megkomponált body count (a legszerényebb becslések szerint is úgy 100-136 ember hal meg a filmben), korábban szentnek és sérthetetlennek hitt szabályok végzik a hullarakás tetején, de közben új szövetségek köttetnek. A bűnözők közti bajtársiasságot és segítő kezet a nihilizmus és az értékválság váltja fel, a becsület-tisztelet-bizalom tengelye nem várt helyeken érvényesül.
Pedig csak három év telt el a Szebb holnap óta, ám A bérgyilkos már egy új kor hírnöke. A heroic bloodshed szubzsánerének kezdeti alkotásai még arról árulkodtak, hogy Woo hazájának viharos politikai állapotának ellenére bízik a konszolidált átmenetben, és abban, hogy az 1984-ben aláírt kínai-brit egyezmény (ami végül kínai tartománnyá változtatta Hongkongot) majd forradalmat szít az elnyomás ellen. A bérgyilkosban és a rendező 1990-es háborús eposzában (Golyó a fejbe) ez az optimizmus ugyanúgy végzi, mint Woo karakterei egy szaftosabb mészárlás után. Felismerhetetlen húscafattá lőve, ezernyi golyóval kilyuggatva, élettelenül heverve a vérrel kitapétázott fal előtt.
Fajsúlyos jelkép, hogy a Szebb holnap 1-2 macsóságát sutba dobva, A bérgyilkos főhősének kezéből egy ponton visszafordíthatatlanul kicsúszik az irányítás. A bábok a dominó-elvet követve dőlnek el, ha egy megbillen, akkor az összes többi is megy vele beindítva a láncreakciót, és onnantól kezdve káoszt szül Jeff körül. Akárhová megy, akármit tesz, annak súlyos következményei vannak magára, de legfőképp másokra nézve. Munkájáért mindig a civilek fizetnek, ezért vezekelnie kell – és idővel egyre biztosabbá válik, hogy a sors végül kíméletlenül be fogja nyújtani a számlát. Ez már nem a megváltást elnyerő antihősök világa, akiket a rosszfiúk kiontott vére mos tisztára. Jeffet a sajátjai árulják el és tragikus mivolta lévén végül is képtelen felülemelkedni a kiábrándító hongkongi közegen és a triád bosszúján, ahogy Danny Lee zsaruja is egyfajta kívülállónak minősül a rendőri köteléken belül. Lényegében mindkettőjüknek a saját hazájuk fordít hátat, a megszokott csapatdinamika felbomlása pedig szokatlan párosokat hív életre.
Ahogy barátok lesznek ellenségek, úgy a riválisok számára is nem várt helyről érkezik a segítség: a becsület-tisztelet-bizalom háromszögét a bérgyilkos és a zsaru ironikus módon egymásban találja meg. A vértestvériségnél is többet jelentő kapcsolatuk a mozgóképes történelem egyik legzseniálisabb fináléjában kulminálódik: amikor a két férfi egy templomba beszorítva, tucatnyi fegyveres rosszarcúval körülvéve összemosolyog, majd mordállyal a kezükben kitörnek a pokolnál is forróbb éjszakába, az nem szimplán az ultimate bromance leképzése, hanem maga a heroic bloodshed egyetlen gyönyörűen katartikus, tökéletes jelenetben összefoglalva.
A bérgyilkos ilyenformán zokszó nélkül kiérdemelte, hogy a legesszenciálisabb John Woo-filmként tekintsünk rá. Minden pöccre pontosan úgy van benne kimérve, ahogy kell, a sztori felépítése zseniális, a dráma és az akció szinte példátlan szakértelemmel lett kiegyensúlyozva. Magnum opus a magnum opusok közt, amelyre a lassításokkal teletűzdelt, Michael Mann munkásságát idéző neonfényes, kékes színvilág (igen, Woo valószínűleg a Miami Vice-ot is minden héten megnézte a tévében) végképp felrakja a koronát. Az amerikai és európai rendezőktől átemelt elemek egyébként is letagadhatatlanok (Woo amúgy bevallottan Jean-Pierre Melville és Martin Scorsese előtt tisztelgett a filmmel), mint ahogy az is, hogy jó néhány modern klasszikussal lennénk kevesebbek, ha A bérgyilkos anno nem lövöldözi be magát a műfaj töltényhüvelyekkel kikövezett panteonjának legelőkelőbb helyére.
A nyugati és keleti illetőségű direktorok életművére egyaránt erős hatást gyakorolt: Luc Besson a Nikitában és a Leon, a profiban örökítette tovább Woo stílusát, Robert Rodriguez Mexikó-trilógiája (El Mariachi – A zenész, Desperado, Volt egyszer egy Mexikó) is sokat köszönhet a mesternek (gondolom azt felesleges megemlíteni, hogy Quentin Tarantino is a kedvenc filmjei közé sorolja A bérgyilkost), a hongkongi születésű Johnnie To sem rejtette véka alá, hogy A Hero Never Dies-ban, a Running Out of Time-ban és a Fulltime Killerben A bérgyilkos pisztolypárbajait és ellentétes karakterpárosítását vette alapul a koncepció kigondolása során. 
A film öröksége még a mozgóképen is túlmutat. A méltán elismert Wu-Tang Clan hip-hop formáció oszlopos tagja, Raekwon a mostanra legendásnak számító debütáló albumán, az Only Built 4 Cuban Linx…-en számos hangmintát felhasznált A bérgyilkosból a lemez producere, (egyben a Wu-Tang feje), RZA. Mivel az illeszkedett az anyag narratív-vezérelt, mozifilmes tematikájához, miszerint Raekwon és a “mellékszereplőként” gyakran feltűnő Ghostface Killah két ellentétes személyiség, akiknek össze kell fogniuk, hogy megoldják a mindennapi gondokat. A lemez amúgy nem csak a rap műfaján belül tartják forradalminak, de úgy összességében is minden idők legjobb lemezei közé sorolják – Woo kifejezetten nagy megtiszteltetésnek érezte ezt az egészet, nem is kért érte semmiféle anyagi ellenszolgáltatást.
Az öröksége ellenére viszont A bérgyilkos eleinte nem volt kifejezetten népszerű hazájában. A film a Tienanmen téri mészárlás után két hónappal került mozikba, így érthető módon Hongkongban nem tódultak rá a nézők, ráadásul addigra már a kritikusok is megelégelték, hogy Woo folyamatosan pozitív színben tünteti fel a bűnözőket. Emellett hozzá kell tenni, hogy a heroic bloodshed fénye a ‘80-as évek végére már egyébként is kezdett megkopni, Woo következő filmje, a szintén pesszimista hangot megütő és a Tienanmen-i incidensre erősen reflektáló Golyó a fejbe szintén megbukott. A bérgyilkos idővel azonban felkeltette az emberek figyelmét, mostanra pedig sikerült kivívnia magának a jól megérdemelt kultstátuszt. Ikonikus darabja ez a rövid életű alműfajnak, ami noha ekkorra már a kifulladás jeleit mutatta, azért még szolgált egy-két nagy dobással. Az utolsó nagy ütés pedig még csak ezután következett – de erről majd legközelebb…
