A szeretet, ami megmarad (Ástin sem eftir er / The Love That Remains), rendező, operatőr: Hlynur Pálmason, vágó: Julius Krebs Damsbo, zene: Harry Hunt, szereplők: Saga Garðarsdóttir, Sverrir Gudnason, Ída Mekkín Hlynsdóttir, Grímur Hlynsson, Þorgils Hlynsson, Panda (a Palm Dog díj birtokosa), izlandi-dán-svéd-francia, 109 perc, 2025 (16)
Két szülő, három gyerek, egy kutya
Az ironikus trailer átlagembereket ígér átlagos problémákkal, de témaleltárjába felveszi a rejtett, állati, ősi sötét titkot is. A film a szeretetet szemérmesen mutatja, a titkok kimondatlanok maradnak.
A nyitóképen Anna (Saga Garðarsdóttir) az autójából hosszan nézi, ahogyan egy hangár tetejét leemeli a daru. Az enigmatikus jelenetet hamar feledtetik a meghitt, gyakran vicces képsorok, amelyek két szülő, három gyerek, egy kutya természetközeli életének boldog mindennapjait mutatják a levegős izlandi tájban. Az asszony képzőművész, élete legambiciózusabb projektjét készíti elő. A férj, Magnús, barátoknak Maggi (Sverrir Guðnason) halász egy 15 tonnás hajón, gyakran van távol. Ilyenkor Pálmi (a zseniális Ingvar Sigurdsson, karakterneve a rendezőére utal), a nagyapa is csatlakozik a három gyerek, Ída (Ída Mekkín Hlynsdóttir), Grímur (Grímur Hlynsson) és Þorgils (Þorgils Hlynsson, a rendező gyerekei játsszák őket) körüli teendők ellátásához.
A hygge e mozgóképes katalógusának színei fokozatosan tolódnak a sötétebb árnyalatok felé. Anna nehéz fizikai munkát, sok időt igénylő, földdel és rozsdásodó fémmel festett óriásképeire nem vevő a kapitalista közhelyeket megtestesítő, sunyi, ellenszenves svéd galerista (Anders Mossling). Maggi egy hosszabb halászatot követően szeretne Annáéknál aludni, ám az asszony határozottan visszautasítja. Dráma nincs, sem vádaskodás vagy elhallgatás, a gyerekek is tudnak mindent, véleményük is van. A szülők ugyanis különváltak, s mindezek az irigylésre méltó családi örömök már egy új egyensúly megtalálásának jelei.
Az évszakok változására fűzött, egy évet követő események jó ideig Anna történetének látszanak. A fordulatot egy felszabadult, remek hangulatú kirándulás jelenti, amire az amúgy nadrágot hordó asszony nyári ruhát vesz föl, s piknikezéskor meghitten átlép a férje feje fölött.
A courbet-i A világ eredete -szerű jelenetet követően a Szeretet… Maggi filmjeként folytatódik, s a hétköznapi-racionális alapra mind komorabb, már-már horrorisztikus szürrealitás telepszik. Erről értelmezés és spoiler nélkül annyi mondható, hogy kulcsszerepet kap benne egy agyonvert kakas óriásira nőtt, vérszomjas kísértete.
Pálmason a Téli fivérekkel (Vinterbrødre / Winter Brothers, 2017), e munkásközegben játszódó, rendhagyó testvérdrámával lépett be a nemzetközi fesztiválvilágba, s vált rögtön kedvenccé a maga csaknem 30 díjával. A házastársi hűtlenség és gyász drámáját, A legfehérebb napot (Hvítur, hvítur dagur / A White White Day, 2019) nem csupán 19 díjjal jutalmazták, de Izland Oscarra is jelölte. A kosztümös, a vallás mibenlétére válaszokat kereső Isten földje (Vanskabte land / God’s Land, 2022) 18 rangos díja mellett a 15-ös Oscar-shortlistig is eljutott. A szeretet, ami megmaraddal harmadszor is Oscarra nevezték, bár a filmet a kritikusok csalódottan fogadták. Humorát alig-alig értékelték, díjainak száma is megcsappant, s Panda, az izlandi pásztorkutya teljes joggal megérdemelt Palm Dog-kitüntetése egyfajta vigaszdíjnak is tekinthető (a legjobb kutyaalakítást 2001 óta jutalmazzák a filmkritikusok Cannes-ban).
A rendező-forgatókönyvíró napjainkra jelentős mennyiségű jellegzetességet halmozott föl szerzői kézjegytárában. Nem dolgozik sztárokkal (legismertebb szereplője a Mads árnyékában szinte észrevétlen Lars Mikkelsen), viszont a gyerekeit egész kis koruk óta szerepelteti. In medias res kezdést követően nemigen bíbelődik nézője orientálásával. Ellenkezőleg: időnként szándékosan kitakar kulcsfontosságú képrészleteket, hadd dolgozzanak a kis szürke sejtecskék, s ez a nézői frusztrációhalmozódás miatt időnként kontraproduktív. Pálmason időkezelése épp annyira öntörvényű, amennyire time lapse-ei verhetetlenek. A filmművészetet háziipari jelleggel műveli, mert nem négy évente akart lehetőséghez jutni. Inkább kidolgozta a módszeres, folyamatos filmezés és hangrögzítés metódusát. Az így eltárolt anyagok türelemmel várják, hogy sor kerüljön rájuk, s Pálmason nagy odafigyeléssel várja ki, míg kiforogják, megdolgozzák magukat. (A Szeretet… kezdő képsorát például egy 2017-es felvétel képezi, amelyen a műtermének bontását örökítette meg.) Nem meglepő, hogy nem tud rövid határidőre dolgozni, mert az anyag szerves fejlődése időigényes, s Pálmason számára az az elsőrendű.
Mostani alkotói szakaszában nem képes megrendelésre dolgozni, vagy más forgatókönyvét megvalósítani, s csak olyasmivel tud és akar foglalkozni, amit ismer. „Egy bizonyos helyen, adott környezetben születtünk, és ez hatással van arra, hogy milyen emberré válunk.” – nyilatkozta. Élettel teli, intuitív jeleneteket akar vászonra vinni, amelyeknek úgy kell hatniuk, mintha éppen ott és akkor történnének. Világának egyre fontosabb része a természet, az állatok – az izlandi ló, kakas, tyúkok, orka, s persze a kutyák. A Szeretet… ebben az értelemben is háztáji készítésű: a helyszínek javarészt sajátok, a lánya és az unokahúga értenek a lovakhoz, a tyúkok, a kutya a családjáé. A természet egyéb elemeit Pálmason – aki vizuális művész is – a számára mind fontosabbá váló időt munkába állítva rögzíti (ld. Anna alkotásai, amint a hónapokig rozsdásodó fémtáblák lenyomattá, képpé lényegülnek át).
Témái egymásba indázásának legextrémebb illusztrációja, hogy a Szeretet… nem csupán párhuzamosan készült az Isten földjével, de a végleges változatba két rövidebb alkotásának elemeit is beledolgozta. Ezek – a 62 perces Jóhanna af Örk (’Jeanne d’Arc’, 2025) és a 22 perces Hreiður (Nest / ‘Fészek’, 2022) – azonban önálló filmekként is léteznek. Érdekesség, hogy a COVID 19 kényszerű bezártságát mint ihletforrást még interjúiban is ritkán hozza szóba, pedig az mindkét rövidfilm formáját alapvetően befolyásolta.
A bevezető felvetéseit rövidre zárva: cukik a trailer poénjai, anti-önreklámja („Teljesen oké, ha más filmet nézel”), de az ajánló vicceskedése a filmet magát is súlytalanként pozicionálja. Ebbe az irányba mozdítják az értelmezést a film idilli és vicces képsorai is, pedig a történet ennél jóval összetettebb problémát tartalmaz. Egy szerzőnek szíve joga olyan alapokat letenni, mely szerint a válásból az asszony épen, kiegyensúlyozottan jött ki, de a nézőnek minimum fölszalad tőle a szemöldöke. És tartósan úgy is marad, ha belegondol, hogy a 109 percből milyen kevés jutott Maggi, a fölöslegessé vált férj és apa fájdalmára. Nincs a filmben vesztes, csak ő, akinek az érzései illegitimek még saját maga számára is.
Elfojtásai a klasszikus pszichoanalitikus törvények szerint látomásokban öltenek testet, amit a szerző humorral próbált oldani. Ám ennek eszközei – a gyilkos óriáskakas, vagy a film ambivalens, nyitott befejezése – nem bizonyulnak arányosnak a drámai súllyal: a férfi identitásválságnak legalább annyira nehéz példája Maggi rejtve maradt története, mint amit Az utolsó asszonyban (Marco Ferreri, 1976), láthattunk. A szeretet, ami megmaradnak jót tett volna, ha Pálmason a maga által létrehozott munkamódszer kívánta egyenességgel mer együttérezni szereplőivel.
A film értelmezései a szülők egykori szerelmének szeretetté oldódásából indulnak ki, ám interjúi tanúsága szerint Pálmason azt kívánta rögzíteni, mennyi munkát fektetnek belénk a szeretteink. Arról a szeretetről akart szólni, ami jó esetben generációról generációra öröklődve marad meg, s így mindig a gyerekek részesülnek belőle a legbővebben. Hogy ez mennyire küzdelmes, azt ábrázolásának nehézségei is tükrözik.
