Carrie (Carrie), Stephen King azonos című könyvéből készítette: Mike Flanagan, rendezők: Mike Flanagan, Axelle Carolyn, Hiromi Kamata, Kyra Sedgwick, Kate Siegel, szereplők: Summer H. Howell, Samantha Sloyan, Siena Agudong, Alison Thornton, Josie Totah, Matthew Lillard, Amber Midthunder, kanadai-amerikai horrorsorozat, 8 rész, részenként kb. 50-55 perc, 2026., korhatár: 14 év
Az elnyomás természetrajza
A Carrie friss feldolgozásának hírét sokan kétkedve fogadták, de a történet a közösségi média és az internetes zaklatás korában nem is lehetne aktuálisabb. (Végül ez is lett a legijesztőbb benne.) Mike Flanagan ismét mély és erős karakterekkel érkezett, de a horrort most könnyedén adagolta. A Carrie 2026-ban inkább szociográfia, családi dráma, emberi kapcsolat, és fájó elveszettség. Talán elég lett volna belőle 6 rész is a 8 helyett, de azért nagyon szépen működik. Nyomaszt és elgondolkodtat, még ha nem is feltétlenül azzal, amivel vártad volna. 
Horrortörténeti érdekesség, hogy a Carrie volt Stephen King első 1974-ben megjelent könyve (sorban a negyedik megírt), amit felesége Tabitha szedett ki a szemeteskosárból, ahova férje elégedetlenségében kidobta azt. (Tabitha Kingnek egyébként is sokat köszönhet a horrortársadalom, és nem csak a szintén író fiaikat, annak ellenére, hogy ő maga egyébként más zsánerben utazik.) A könyv sikere után az első filmfeldolgozás sem váratott sokat magára: 1976-ban maga Brian De Palma rendezte. Carrie szerepében Sissy Spacek, John Travolta pedig Billy Nolan. (Mostanában pedig 2002-ben és 2013-ban is készültek friss feldolgozások.) Hogy ezek után miért volt szükség egy újabbra? A rövid válasz az, hogy a készítő fia középiskolás korba ért. A hosszabb pedig talán a kirekesztettség-bántalmazás örökérvényű kettőssége, megfejelve a mai közösségi média ijesztő valóságával, és az internetes zaklatás lehetőségével.
Mike Flanagan azt a megoldást választotta a történetmesélésre, hogy a(z akár már ismert) drámai végeredménnyel nyit, hiszen Hitchcock szerint is izgalmasabb az, ha egy film elején kiderül, hogy bomba van az asztal alatt, mintha a legvégén egyszer csak felrobbanna, mert az csak pillanatnyi feszültség. Így viszont ott van végig a néző tudatában, hogy mi is a tétje az eseményeknek. Ráadásul a történetvezetés olyan szépen alakítja a hozzáállásunkat ehhez az egyetlen biztos ponthoz a jövőben, hogy legalább két, vagy három teljesen különböző viszonyunk is lesz hozzá, mire odaérünk. De nem csak ezzel van így, hanem a karakterekkel is. A nyolc rész igazán ki lett használva arra, hogy árnyalja, átgondoltassa és megértesse a szereplők jellemét, akik közül senkit sem vett könnyedén. Ha jobban megnézzük, a legkisebb mellékszereplőkben is ott van a tragédia lehetősége. Nem hiába a kiemelkedő színészi alakítások.
A Carrie anyját játszó Samantha Sloyan már korábban is mutatott egy hasonló alakítást (Mise éjfélkor 2021.), de Margaret White-ként felperzsel mindent. Miközben az sem kérdéses, hogy sok szülő megérti majd a motivációját. A fiatal, címszerepet játszó Summer H. Howell egy elbűvölő kamaszlány, aki ha kell, dühös és önfeledt pusztító, de a sorozatbéli ellenfele Alison Thornton (Chris Hagensent játssza) lett talán szakmailag az egyik legnagyobb nyertese a forgatókönyvnek, és ugyanígy Josie Totah is (Tina). Árnyalt és sokszínű a karakterük, mert Flanagannek ez a sorozata is nagyon szépen mutatja meg azt a valóságos gonoszt, aki ijesztően közel áll a jóhoz. Néha annyira, hogy már nem is könnyű eldönteni, hogy melyik-melyik.
Kiemelhetnénk a többi fiatal színészt is, meg is érdemelnék, de ne feledjük az idősebb generációt sem. Hiszen a magánéletben végtelenül szerethetőnek tűnő Matthew Lillard (Sikoly) végre igazi szerepet kapott, olyan jó lenne gyakrabban látni, ahogy Tim Bagleyt (Valaki valahol), Michael Truccot (Battlestar Galactica), vagy Rahul Kohlit is (iZombie). Viszont a sorozat mégis inkább a nőkről szól. Mike Flanagan pedig az elmondása szerint az írószobában sem szólt bele abba, amit ő – tapasztalat híján – nem érthet. De még a rendezésre is nőket kért fel: az első- és az utolsó két részt azért meghagyta magának, még a többit Axelle Carolyn, Hiromi Kamata, Kyra Sedgwick és Kate Siegel készítette. (Szubjektív nézőként nekünk ezek közül kerültek ki a kedvenc részeink.)
A történet nagy vonalakban híven követi az eredeti könyvet, de ha jobban megvizsgáljuk, akkor azért már komoly eltolódásokat kapunk. Ez viszont így is van jól. Fél évszázad is eltelt az eredeti óta, mások a kihívások és más a befogadó közönség is. Mégis azok sem fognak csalódni, akik a könyv olvasása után érkeznek, mert összességében nem mond mást. Egyedül az a szál a gyenge pontja szerintünk, ami egy esetleges következő évadba vezetne át. Mert amíg minden másban felnőttként kezeli a nézőket, és több szemszögből megmutatott, alaposan körbejárt igazságtöredékeket rajzolt fel nekik, addig ebben az új átvezetésben inkább csak egyszerű és kétsíkú megoldásokat nyújtott. (Ráadásul a 2. évadról nincs is még semmi konkrétum. Noha 3 szezonos tervekről mesélt.) Viszont ezt az elsőt azért rendesen lezárja, és összességében mind látványában, mind ritmusában nagyon szerethető.
Az új Carrie jó és magával ragadó sorozat lett. Nem is feltétlenül a horrorrajongóknak ajánljuk, hanem inkább azoknak, akik a zaklató és az áldozat dinamikájára kíváncsiak, ugyanis a legijesztőbb dolgok ebben a feldolgozásban nem is a sötétben, hanem a telefonban, és a másikban vannak.
