Tenzing (Tenzing) 2026 R.: Jennifer Peedom Fsz.: Genden Phutshok, Tom Hiddleston, Willem Dafoe, Caitríona Balfe, Tenzing Jigmey, Johnny Flynn, Elizabeth Blackmore, Lhakpa Tsamchoe, Brandon McClelland, ausztrál-amerikai kalandfilm, életrajzi dráma, 2026 Apple TV
„Az első ember, aki…”- kezdetű igaz történetek újabb mozgóképes adaptációja, és bár egy streaming produkciótól manapság nem lehet túl sokat várni, de a Tendzing a tipikus elbeszélési problémák dacára is, azért bír pozitívumokkal. Hegyi kalandoroknak kötelező látnivaló!
Átlagosan évente egy hegymászós mozit kapunk a filmesektől (hamarosan jön majd az új Cliffhanger is), viszont kevés az igazán emlékezetes alkotás. Talán a 2003-as Zuhanás a csendbe, illetve az Oscar-díjjal jutalmazott 2018-as Free Solo mondható a műfaj csúcspontjainak, azonban ezek a művek többnyire a doku műfajból érkeztek. Azért a játékfilmek közül említést érdemel még a közelmúltból még az Everest (2015) és, hogy hazai vonatkozású is legyen akkor ott a Magasságok és mélységek (2022).
Jennifer Peedom rendező eddig szinte csak hegyekről szóló doksikat készített, így logikusnak tűnt, hogy az első játékfilmjét is a témában forgassa. Konkrétan a Csomolungma első megmászásának történetét vette elő, mindezt Tendzing Norgaj serpa szemszögéből elmesélve (bizony Edmund Hillary új-zélandi hegymászó itt csupán csak egy mellékszereplő). Itt volt már az ideje, hogy az expedíció kissé méltatlanul háttérbe szorított személye kapjon egy tisztességet elbeszélést.
A cselekmény leírásáról most eltekintenék, nem csupán azért, mert a lehető legegyszerűbb (emberek meg akarnak mászni egy olyan hegyet, amit előtte senki sem tudott), hanem mert szinte alig van benne olyan elem, ami a klasszikus feszültségépítést szolgálná. Ez sajnos nem erény, éppen ellenkezőleg: az író-rendező próbálkozik azon, hogy Tendzing hegymászási vágyát egy megvalósítandó gyerekkori ábrándnak mutassa, de az idősíkokkal való játék kontraproduktívvá válik azzal, hogy teljesen ritmustalanul és rosszul mesélt képsorokkal igyekszik sikertelenül karaktert építeni.
Ugyanis hiába a szép díszletek, az eredeti helyszínek és a képeslapszerűen fényképezett jelenetek, ha egyszer minden csupán csak illusztráció. A színészekkel is az a probléma, hogy bár tisztességesen játszanak, de az egész olyannak tűnik, mint egy szép diafilm, ahol az állóképek alatti szövegeket ők mondják fel. Szinte teljesen hiányzik a karakterizáció, de még a legtöbbet mutatott Tendzing személyiségéből is alig tudunk meg valamit, pedig a gyerekkorától kezdve meg akarják velünk ismertetni az életét és mozgatórugóit. 
Mondanom sem kell, hogy maga a hegymászás feszültségéből is csak morzsákat kapunk. Egy-két jelenet erejéig van némi izgalom és átélhetőség, de ezek az érzések hamar elszállnak, és pusztán messziről szemléljük, ahogy a csapatból végül ketten nekivágnak a hegycsúcsnak. Ez azért is szomorú, mert sok olyan filmes példát láthattunk, ahol egy megtörtént eset ellenére is végig lehetett izgulni. Vagy akár lehetett volna egy nagyon erős spirituális utazást készíteni a Mount Everest megmászásából, hiszen ez tálcán kínálja magát. Helyette – ahogy fentebb is írtam – csupán illusztrál, érzelmileg a felszínt kapargatja, mert alapvető filmes hiányosságokkal rendelkezik. Ugyanakkor mégsem beszélhetünk rossz alkotásról. 
A színészek a lehető legnagyobb alázattal játszanak, itt semmilyen egoista színjátékot nem lehet látni, ami elsősorban Hiddleston és Dafoe érdeme, mivel ebben a történetben csupán asszisztálniuk kell a Phutshok által játszott és nagyon szerénynek ábrázolt Tenzingnek. Ami viszont a film legnagyobb erénye, az a hitelesség: streaming produkciótól szinte elvárás, hogy stúdióban, kék háttér előtt másszanak műanyag hegyoldalakat, de Peedom rendező inkább valódi helyszíneken forgatott. Ami meg trükk volt, az meg annyira ügyesen lett megcsinálva, hogy lehetetlen kiszúrni a turpisságot. Jómagam elhittem, hogy minden úgy néz ki, ahogy a valóságban: a fény, a hegycsúcs formája, a hó állaga, a vihar és minden egyéb apróság olyan, amilyennek korábban láttam a rengeteg nyilvános, hegymászók által készített felvételeken.
Hiába tűnik sokszor érzelmileg semlegesnek a Tendzing, azért akad benne olyan pillanat, mikor képes ebből kiemelkedni és megmutatja, hogy ebben a történetben azért igenis van erő. Az meg, hogy egy streaming műre azt lehet mondani, hogy egy képkockája, egy mondata sem ciki, az szinte már dicséretnek számít.
