Magyar címválasztás szépségei most nem mennék bele, beletörődtem, hogy ostoba népség vagyunk (bár hogy az amerikaival összehasonlítva…), nekünk lényegre törő, megjegyezhető, urambocsá’ hatásvadász megnevezés kell, mert egy You Don’t Know Jack tükörfordításával itt nem sok sót enne meg egy tévéfilm. Túltettük magunkat rajta, snitt.
Az HBO jóvoltából egy olyan műfaj kerülhet terítékre, amellyel tényleg csak néhány szakblog foglalkozik, ha egyáltalán van rá valami apropó. Nem moziba, nem DVD-re (persze, ettől még ott is megjelenhet), hanem konkrétan a televízió képernyőjére szánt mini-sorozat a Dr. Halál, szuperszereposztásban. Én alapvetően nem szeretem szám szerint osztályozni a műalkotásokat, vagy bennük a színészeket, mert hiszem, hogy a kultúra nem távolugrás, azt nem lehet centiben lemérni. Épp ezért a minden idők legjobb stb. címeit is értelmezhetetlennek tartom. Hogy van mégis élő színész, aki kiemelkedik pályatársaitól, egyetlen esetben tartom ideiglenesen elképzelhetőnek, amikor Al Pacinót látom a képernyőn. Hagyjuk a Sebhelyesarcút, hagyjuk a Keresztapát, hagyjuk az egész maffia-cécót, ami pedig italo-amerikaiként alapvetően határozta meg kultstátuszát az elmúlt évtizedekben. Ez az ember a színjátszást a létező legmagasabb fokon űzi és hogy ez még egy ilyen relatíve low-budget produkcióban is szemet szúr, az a filmvarázs minősített esete.
A Dr. Halál témája röviden: az eutanázia. Bővebben: Dr. Jack Kevorkian nyolcvanas évekbeli munkássága, amely során mintegy százötven nem egyszerűen halálosan beteg embert, de naponta borzasztó fájdalomtól szenvedő, a halál megváltásának percét áhító szerencsétlennek adta szó szerint a kezébe a lehetőséget, hogy véget vessen az agóniának. Nem ő adta be a halálos injekciót, ez ugyanis aktív eutanázia volna, ellenben egy olyan szerkezetet vitt a beteg ágyához, amellyel annak csak egy apró mozdulat volt elindítania vénájába az öngyilkossággal megegyező dózist. Praktikusan tehát így cselezte ki az agg orvos a törvényt, s tett szert kétes hírnévre, illetve a – magyar – címbéli bulvártitulusra.
A Dr. Halál megkerülhetetlensége többek között abban áll, ahogy ezeknek a halálváró betegeknek szenvedését tálalja, vagyis… hogy is?, nos, nem úgy, ahogy a Fókusz. Nem mismásol el semmit, amit látunk, nem hagy kétséget afelől, mennyire szörnyű sorsoknak vagyunk tanúi. Mégsem érezzük egy pillanatra sem azt a kényelmetlen viszketést, amit a címlapsztorikká silányított borzalmak esetében. Hiszen ezt a filmet nem a Ringier kiadó, hanem Barry Levinson (Esőember, Amikor a farok csóválja…) dirigálja, akinek azért tudvalevően van érzéke ahhoz, hogy a valóság kellemetlenebb oldaláról meséljen didaktika és a vásári mutogatás attitűdje nélkül, hitelesen, átélhetően, nem a legjobb kifejezés itt, de: szórakoztatóan.
A 70 éves Al Pacino minden további nélkül Golden Globe-ot kapott idén ezért az alakításért a vonatkozó kategóriában, de erről nincs is mit beszélni, annyira magától értetődő. Az ördög ügyvédje után ismét egy tárgyalótermi filmben domborít, monológját ezúttal a jog és nem a pokol képviselőjeként. Tízszer, húszszor, harmincszor kell látni arcjátékát és testbeszédét, amint az esküdteknek beszél. Szegény Jack Kevorkian, ha valóban képes lett volna fele ilyen szónoklatra, nem kellett volna börtönbe vonulnia vén fejjel 1999-ben.
No Comment