Nos, igen, ez a poszt elsősorban azon tervezett kiakadni, hogy ha Emir Kusturica (aki azért valaki) dokumentumfilmet forgat Diego Maradonáról (ő is…), akkor mi a retkes sportszárért nem jön be Magyarországra az a film olyan hamar, ahogy a labda zúg a háló felé büntetőnél? Helyesebben, azon még csak-csak túlteszem magam, hogy a műfaj még ilyen kondíciókkal is réteg, ki is egyezzem a straight-to-dvd-vel, na de kérem, ha nincs idén nyáron vébé, Maradonával a kispadon, akkor most sem jelenik meg?
Valójában a felháborodásom csak félig jogos, ugyanis rögtön feltéptem a forgalmazóként feltüntetett Pezo Film honlapjára, amelyről kiderül, megjelentették ők ezt már rég, sőt még limited edition díszdobozos formája is van, bár nem derül ki igazán, hogy ez mit takar, félek, egy slipcase-t, mégis: jelentkezzen már, aki találkozott teszkóban, médiamárkban sarki dvd-snél vagy bárhol ezzel a filmmel!
Mindegy, ennyit a magyar filmforgalmazásról, nézzük a filmet. Itt alapvetően ugye arról van szó, hogy van egy futballőrült művész (ez a legjobb párosítás egyébként!), aki eljutott oda hogy ha fociról akar filmet forgatni, akkor megteheti. Maradonához bejutni azért még neki sem olyan egyszerű, és vicces is látni azokat a felvételeket, ahogy várakoznak rá a hotel előtt, mintha magamat látnám tinikoromban, ha Pestre jött valami világsztár focicsapat. Aztán vagy kegyeskedik odaböfögni pár szót, vagy nem. Kusturica a kezdetekben annyi archívot használ, hogy kezdek blöfföt sejteni, hogy itt valami ollózásról van csak szó. De nem, Diego aztán tényleg sokat beszélget vele, ő pedig serdülőfocisták álmélkodásával hallgatja a bálványt és bólogat neki, akármilyen otromba hülyeséget is mond.
Ha annyi pénzem lenne, amennyi fúúú-micsoda-spíler-voltam-én ex-focistával beszéltem az elmúlt években, tudható, Magyarországon az ilyenből minden kocsmaasztal ki tudna állítani egy csapatot cserékkel, akkor élőben, a Cannes-i premieren néztem volna meg Kusturica filmjét, és nem az újságosnál veszem meg. De hogy ugyanezt előadja minden idők legleglegje, ez picit szíven ütött. Sőt! Egy ponton Maradona azon kesereg, mekkora futballista lehetett volna (!!!), ha… És az ok mindig ugyanaz minden kudarcért: a kokain. Most nyilván nem megyek bele olyan lélektanba, hogy ha nem kap rá a kólára, akkor talál magának mást, és egyáltalán, lényeg, hogy ez a végletekig öntelt és ez után a film után már azt mondom, kicsit sem szimpatikus arrogáns fasz is képes azt mondani, sajnálja, hogy nem lett jobb labdarúgó. Majd nem sokkal ezután kameráknak pózolva ölelgeti a családját és a bisztróban a saját dicsőségét zengő himnuszt énekli a színpadon, komolyan mondom, szánalmas.
Kusturica több fronton okoz csalódást, és nem is feltétlen azért, mert hosszúra nyúlt tévériportja rossz lenne. Hanem mert először saját filmjei karaktereivel keres s talál senki más számára nem érthető párhuzamot alanyával, majd hagyja bálványát olyan istentelen populista marhaságokat beszélni, és diktátorokat dicsőíteni, amit egy a demokráciát és európaiságot tudvalevően nagyra tartó és sokat megélt/megítélt balkáni zsenitől nem várnám. Másfelől mindig nagy érdeklődéssel nézek/olvasok egy Maradona-interjút és most is így van, ráadásul ha az a kérdés, közelebb kerülünk-e hozzá, ó igen, mi az hogy! Csak épp a bálványokról tudvalevő, nem is olyan jó ám túl közel menni hozzájuk. A Maradona-egyházas jelenetek a Maksa-híradót idézik, az unos-untalan előszedett Sex Pistols-számot pedig azt hiszem a következő vb-ig nem akarom hallani. Ennek ellenére a véleményem nem változott, évekkel ezelőtt ki kellett volna jönnie egy tisztességes kiadványként.
No Comment