Sokunknak gyerekkori élménye, sokan pedig érettebb fejjel látták a Toy Story-filmeket. Egy biztos: mindannyian elérzékenyülünk, ha ezekre a filmekre gondolunk, éppúgy, mint amikor ismét a kezünkbe kerül az első játékmedvénk…
Emlékszem az első részt még az Átrium moziban láttam zsenge középiskolásként, és már akkor is fontos volt számomra, hogy életben tartsam a bennem élő gyermeki szellemet. A Toy Story ezért (is) annyira jó ötlet, mert ennek a fontosságát erősíti: a gyermeki szellem azért fontos, hogy a mese révén elfogadjunk olyan helyzeteket, amelyet felnőtt fejjel megkérdőjeleznénk. Mint például: hol van Andy apja? És miért nem csodálkozott el azon Andy soha, hogy honnan jött Jessie és Szemenagy, ha az anyukája valószínűleg értetlenül tárta szét a karját, mondván, nem ő vette. Mi most ezzel nem törődünk, mivel tudjuk a titkot. De vegyük sorra, hogy mi és szeretett játékaink mit tanultak az eddigi részekből?
Az első részben a játékok közül Buzz Lightyearnek kellett megtanulnia saját valódi szerepét, vagyis, hogy ő nem egy űrharcos, hanem csak egy játék. A második részben mind Woody, mind Buzz szembesült önnön helyzetével: Woody saját figurájának jelentőségével, Buzz pedig azzal, hogy nem csak ő létezik egyedül a világon… Még számos zavarodott Buzz Lightyear toporog a dobozában, várva a következő küldetésére. A harmadik rész lényegében ennek a fejlődéstörténetnek egy másik verzióját mutatja meg, amelyben egy szamócaillatú játékmedve képtelen beletörődni abba, hogy belőle nem egy van a világon, emiatt teljességgel megveti önnön játékszerepét, és inkább más játékok felett zsarnokoskodik.
Ez már önmagában egy jó ötlet és egyben jó folytatás az eddig látottakhoz, de ehhez jön még a zseniális apró ötletek sora. Mostanra a játékaink már jó ideje abban a helyzetben vannak, amitől Woody már a második részben rettegett: hogy egyszer csak polcra / ládába kerül, vagyis feleslegessé válik. A film elején épp egy újabb kísérletet tesznek arra, hogy felkeltsék magukra gazdájuk figyelmét, mivel nehezükre esik beismerni, hogy több mint tíz év elteltével Andy már felnőtt, ahogy ezt tette egykor Róbert Gida is. A film legeleje ahogy az előző részekben láthattuk, a JÁTÉKkal indul, ahogy azt az előző részekben is láthattuk: Andy kezében Woody mint az igazság bajnoka küzd a gonosz Krumplibandával.
Ez a rész jól összegzi a technikai adottságokat és használja ki a lehetőségeket (gondoljunk csak a majmocskák gombafelhőjére!). Kedves az átmenet a gyerekkorból a felnőttkorba, melyet Andy mamájának a videofelvételein keresztül látunk. Ezt követően a film nagyon gyorsan beindul, és egy percre sem ül le, ezt a pörgést persze részben az börtönfilmből való szökéstörténet kliséi is elősegítik. A film számos remek poént tartalmaz (Krumplifej Picasso idézése zseniális!) ennek ellenére nagyon gyorsan kihelyezi azokat a cselekmény pontokat, amelyek után izgatottan figyeljük: most mi fog történni?
A forgatókönyv nagyon jól játszik az érzelmeink húrjaival, és harmadszorra is sikerül ugyanazzal a gyermeki lelkesedéssel és izgalommal nézni a játékok történetét. Egészen ijesztő az a pillanat, amikor Macó gonoszsága révén agymosást végeznek el Buzzon, azzal, hogy kiszedik belőle az elemet. Annyira megszerettük a játékainkat, annyira élők számunkra, hogy elfelejtettük, hogy van hozzájuk használati utasítás… A film másik rendkívül szórakoztató része Buzz Lightyear spanyol verziója, ami egyrészt tisztelgés a dél-amerikai országok nézőinek, ahol nagyon népszerű a sorozat. Fontos megjegyezni, hogy ez a poén azt is megmutatja, hogy a Pixar még mindig nem szállt el önmagától, ugyanúgy hálásak a közönségüknek, és az animáció többi jeles képviselőjének, akik hatással vannak rájuk.
Ne feledjük el, hogy a Pixar alkotói részben a Disneynél dolgoztak, kiváltképp John Lasseter, a Toy Story megteremtője, aki jelenleg a Pixar mellett a Disney animációs részlegét is vezeti. A filmben továbbá számos apró (ön)utalás van, ez is régóta köztudott a Pixar rajongói körében. Érdemes is őket vadászni, ehhez számos honlap és YouTube-videó ad már segítséget, de egy dolgot fontos még kiemelni: ez pedig egy Totoro figura, aki egy kislány, Bonnie játékcsapatának a tagja. Totoro beemelése főhajtás Hayao Miyazakinak a Totoro – a Varázserdő titka és többek között a Chihiro Szellemországban rendezőjének, akivel évek óta jó viszonyt ápol a Lasseter-csapat. A Toy Story 3 azon felül, hogy egy trilógia része, a 3D-s egészestés animációs műfaj mérföldkövének is a végső folytatása (3D-s film 3D-ben).
Erre a Pixartól elmaradhatatlan bevezető kisfilmecskével is (Night and Day) utalnak, amelyben két kézi fázisrajzolással életre keltett figura bohóckodását láthatjuk. A korábbi bevezető filmecskék után ezt a kisfilmet a Toy Story 3 szerves részének tekinthetjük. A film jól viszi tovább a Toy Story formulát, és méltó lezárása az eddig látott részeknek. Nem hagyja, hogy a felnőtt énünk átvegye a hatalmat, persze nem is kell, hiszen tudatosan ülünk be a filmre. Engedjük, hogy a fantáziánk elszabaduljon, hogy kitörjön belőlünk a nevetés, és kibuggyanjak a könnyeink. Egyetlen kérdés mégis maradt, ami a film megnézése után motoszkálni kezdett bennem: ha Woody megelevenedett Sidnek, akkor Andynek miért nem?
No Comment