Brian Can’t Stop Growing Old

Placebo, Papp László Sportaréna 2010.09.15.

8-kor még semmi nem utalt arra, hogy itt koncert lesz, biztos voltam benne, hogy elnéztem a dátumot, csak az volt gyanús, hogy akkor miért engednek be? A csarnokban egy a küzdőtér közepén felhúzott színpad fogadott minket, de még ehhez képest is félház volt a cél. Sehol egy valamire való extrovertált meleg vagy feketére sminkelt Nancy Boy, a legtöbb kötött pulóver alól inggallérok kandikálnak ki. Jól odalázadunk. A dohányzóban, ahová kulturáltan félrevonulunk a teraszon, látok meg végre egy körbe emberesen felnyírt, amúgy lobonchajú formát, de róla meg mondják, hogy az Anti Fitness Clubban játszik, úgyhogy az nem számít.

Nem szar a kép, hanem művészi, világos?

Az előzenekart szeretném nagyon kiemelni, az EZ Basic ugyanis óriási hatást tett rám a maga korai Cure-t idéző könnyed dallamaival, gitár-basszus-dob-billenytű felállásával. Az énekes hangja néha a Ramonest idézi, máskor egy low-budget Neo érzése kerít hatalmába. Rákerestem, a myspace-oldalukon hallgatom őket azóta, szerintem hallgass bele te is, nem bánod meg, ha bírod ezt a vonalat.

A fő attrakció Placebo egy picit mintha fáradt lenne. Illetve tudom, hogy fáradt, mert olvastam egy Brian Molko-interjúban, asszem az Exitben, és meg is értem. Egyébként még az az isteni szerencse, hogy a frontember ilyen, amikor fáradt. Mert ahol mi ültünk, onnan úgy tűnt, becsülettel belead mindent. Inkább azért hajlik a fellépés hakniba, mert önmagához képest keveset kommunikál a közönséggel, sorba nyomják a slágereket (egyedül e poszt címét adó kedvencem hiányzott), gerjesztik a gitárt, hozza a grimaszokat, de talán menne már pihenni. Egyedül a rajongók drapijaira tesz megjegyzést, a “Peace & Love & Open Mind” tetszik neki, a “Kisses from Hungary”-re viszont úgy reagál, tudja ő magától is, melyik országban van. (Mintha az olyan természetes lenne rocksztároktól.) Illetve az itteni barátoknak küldi a Nirvana-covert, az All Apologiest; talán Tarlós István a címzett.

Megállapítjuk, hogy a hangzás kíváló! Ez sem olyan magától értetődő ám, idefelé is a Szigeten szerzett élményeinket elevenítjük fel, amelyek valahogy minden évben a zörgő-hörgő hangzás felemlegetésével kezdődnek. Szóval én nagyon is hálás vagyok az élményért. Nyilván a mellettünk ülő család is, apu-anyu-két kisgyerek, várom, mikor jön valami nem az ő szemüknek való; mondjuk szerintem az egyik szám háttérvetítésén két fiú smárolt szuperközeliben, de lehet, hogy ez nem tűnt fel a szülőknek. Én nem vagyok egy punk, de azért egy Placebo koncert ne legyen már ennyire családias. A zenekar mondjuk oda is basz rendesen, mert profik (bár néha mintha átköltött volna pár sort lányos zavarában), és mert a kétezres évek egyik legtöbbet jelentő dalszöveg-csokrát hozták létre, egyszerű-de-nagyszerű zenei alapjaikra kántálva azokat, és mert Brian Molkóhoz hasonló rocksztárt Jim Morrison óta nem szült a műfaj. Kár, hogy alig másfél órát volt energiájuk játszani.

Hozzászólások

hozzászólás