Egy lány kéne nékem – egy olyan, aki nincs


Alfred Hitchcock: Szédülés (Vertigo), 1958

Köznapi értelemben a vertigo fogalma számos különböző érzést foglal magába, amelyek skálája az enyhe bizonytalanságérzéstől a hányingeren és eszméletvesztésen át a saját test vagy a környezeti tárgyak forgásának érzetéig terjedhet.” Medimix.hu

“Valahol itt születtem, és valahol itt haltam meg. A fának csak egy pillanat volt.” – mondja álmatag révületben Madeleine, miközben elegáns fekete kesztyűbe bújtatott ujjai finoman vándorolnak a hatalmas mamutfenyő évgyűrűin. Aztán tétován elindul, majd megáll, hátát egy fának veti, gyönyörű arca szinte éterivé válik a szórt fényben. Scottie-ban, a Madelaine-t követő magánnyomozóban talán ekkor tudatosul, hogy végérvényesen a titokzatos asszony rabjává vált, habár valószínűleg már akkor beleszeretett, amikor először pillantotta meg a nyugtalanítóan vonzó nőt egy étteremben. Szegény Scottie nem is sejti: már akkor, a legeslegelején csúnyán átejtették, a számára oly végzetesnek és véletlennek tetsző pillanat gondosan kitervelt volt, s szerelmének tárgya nem más, mint puszta illúzió. De hát nem így vagyunk ezzel mindannyian?

Gyerekkori emlékeimben sokáig élénken élt egy képsor, anélkül, hogy bármihez hozzá tudtam volna kötni. Egy apáca alakja bontakozik ki a sötétből valamilyen toronyban, egy nő fölsikolt és kizuhan az ablakon, az apáca keresztet vet, és megkongatja a harangot. Késő kamasz koromban aztán megtudom, hogy fanatikus Hitchcock-rajongó anyám, persze nem szándékosan, vélhetően százszor is végignézette velem anno a Szédülést. (Még jó, hogy nem a Psychót!)

Azt hiszem, a Szédüléssel úgy van az ember, mint a zenében Bowie-val. Vagy elkapja a fíling, és örökre odaleszel érte, vagy sosem fogja igazán megérteni, mi ez a nagy hype körülötte. Én akárhányszor nézem újra, egyre szerelmesebb leszek belé. Hiszen ez szerintem nemcsak a mester mesterműve, hanem a világ egyik legtökéletesebb filmje.
Hitchcock nagy gondot fordított – az egyébként részben adaptált – forgatókönyvre, a színészgárdára – ahonnan Kim Novak kis híján hiányzott, eredetileg más játszotta volna Judy/Madeleine-t –, a helyszínre – San Francisco, ami a mester szerint Amerika Párizsa, és ezt öt perc után el is hisszük neki –, és az önmagában is fantasztikus filmzenére, de még a kosztümökre is! Maga a történet pedig szintén tökéletesre csiszolt, drámai csúcspontokban bővelkedő, műfajilag a romantikus dráma és a pszicho-thriller kategóriába is besorolható remekmű.

John Ferguson, becenevén Scottie, az egykor bátor, híres nyomozó egy szerencsétlenül végződő üldözést követően súlyos tériszonnyal küzd, s míg a film elején még háztetőkön ugrált vakmerően, mostanra egy kisebb létra tetején állva is elviselhetetlen szédülés vesz erőt rajta. A rendőrség kötelékeit elhagyva magánnyomozóként próbál szerencsét. Ráadásul magánélete sem kecsegtet semmi izgalommal: maximum cserfes, ám a férfi számára szexuálisan egyértelműen nem vonzó egykori jegyesét látogatja, úgy tűnik, élete ezentúl langyos állóvíz lesz csupán. Ám ekkor, mintegy varázsütésre minden megváltozik körülötte. Nem csak hogy egy egészen különleges ügy felderítésével – egy gazdag üzletember felesége egyre gyanúsabban viselkedik, és a férj sejtése szerint egy majd száz évvel azelőtt elhunyt rokon lelke szállta meg a nőt – bízzák meg, de a nyomozás „tárgya” végzetesen rabul ejti Scottie szívét is. Egyszeriben sosem várt izgalmak adódnak a férfi karrierjében és a magánéletében egyaránt. A film egyre izgalmasabbá, drámaibbá válik, eljutunk a szinte csúcspontnak tetsző jelenethez, amikor világosan kiderül: a végzetes vonzalom kölcsönös, a két szerelmes szenvedélyes csókban forr össze, már csak arra lesz szükség, hogy a nő végleg elfelejtse az ártó szellem által belétáplált öngyilkossági szándékát, és Scottie máris két legyet ütne egy csapásra: megoldaná az ügyet és megszerezné az imádott nőt. Nem sokkal ez után azonban valami olyan borzalom történik, amire sem a néző, sem a magánnyomozó hősszerelmes nem számít. Mintha csak Hitchcock arcunkba nevetne, és egyszeriben egy teljesen más filmet kezdene el, mint amire eredetileg készültünk. A nő ugyanis hiába a nagy szerelem, már csak azt képes elrebegni, hogy túl késő, túl késő – később egyébként rájövünk, hogy huncut módon ez a mondat már nem az illúziókból fölépített, hanem a valódi, igazán szerelmes nő szájából hangzik el, gyakorlatilag pedig a film jelmondata is lehetne -, kitépi magát a férfi karjaiból, és fölrohan egy harangtoronyba, ahonnan a mélybe veti magát. Scottie hiába próbál utána menni, nem képes legyőzni tériszonyát.

Képzelhetjük, milyen sors vár ezután a szerencsétlen férfira, aki ezúttal még mélyebbre zuhant, mint a film kezdetén. Pedig még hátra van a filmből majd egy óra… Most akkor mi lesz, kérdezgetjük magunktól kíváncsian. Mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor úton-útfélen volt szerelmünkbe botlunk. Kihagy a szívverésünk egy ismerős arcél láttán a közértben, beugrunk ijedten egy kapualjba, abban a meggyőződésben, hogy ő fordult be imént a sarkon, s csak mikor lopva odapillantunk, vesszük tudomásul csalódottan az idegen és ismeretlen, az „igazihoz” csak olyan bénán hasonlító arc közömbös tekintetét. Scottie is ebben az idegállapotban mászkál föl s alá San Francisco utcáin, éttermeiben, boltjaiban, azzal a különbséggel, hogy ő egyszer mintha tényleg megpillantaná azt az ismerős arcélt…

Hitchcock a fölismerés pillanatában is, és a film további jelenetiben előszeretettel használja szinte teljesen ugyanazokat a beállításokat, így nézőként is hasonló helyzetben érezzük magunkat, mint Scottie. A főhős tériszonyát is bravúrosan érzékelteti a mester a híres módszerrel, mikor is a kamera egyszerre fahrtol vissza a képtől és zoommol rá arra.  A hatásba még tévéképernyő előtt ülve is beleszédülünk.  Izgalmas fölfedezni azt is, hogy Madeleine elvesztésének pillanatában Scottie elmondhatatlan fájdalmát és rémületét a rendező a német expresszionizmusból oly jól ismert erőteljes érzelmi hatáskeltő eszközökkel érzékelteti. A lépcsők kuszasága és a harangtorony szokatlan, groteszk dőlésszöge mind-mind a Scottie összezavarodott elmeállapotára utalnak.

Azt hiszem, nem illik többet mondani arról, hogyan fejtjük vissza szépen a történet szálait. Merthogy a suspense bravúrja itt az, hogy Hitchcock hiába avatja be a nézőt jó egy órával a film végkifejlete előtt tulajdonképpen minden titokba, mégis úgy érezzük, nem tudunk semmit. Így aztán minden pillanatban bedőlünk a sztorinak, és újra reménykedünk valamiben, drukkolunk valakinek, hogy aztán a majdnem elviselhetetlenségig felfokozott hangulatú végső jelenetben szinte magunk is fölsikoltsunk.

A film az eddig említetteken kívül még számtalan bravúrral rendelkezik, melyeket nincs is hely fölsorolni: egyik ilyen az a nézőpontváltás, ahogy a film közepén Scottie-ról Judyra terelődik a figyelmünk, szép lassan vele (is) kezdünk azonosulni, amiből így végül az lesz, hogy a két főszereplőt megcsaljuk egymással, hiszen bármelyiknek drukkolunk, a másik ellen tesszük ezt, miközben valójában az ő közös boldogságukban reménykedünk. Aztán az is milyen izgalmas és fantasztikus truváj, ha elkezdjük megfejteni, hogy valójában hány nőről is szól a történet, és hogy arról szól legkevésbé, akit sokáig a központi figurának gondolunk. A doppelgänger-motívum megcsavarása is mesteri, ahogyan az eleinte olyan borzongatóan izgalmas spirituális szál is csak egy puszta nyereségvágyból elkövetett, habár ördögien ügyesen kivitelezett gyilkosság álcázására kitalált blődli csupán. Alfred Hitchcock ismét bebizonyítja, hogy nincs izgalmasabb és vérfagyasztóbb a realitásnál.
Mégis a film számomra legborzongatóbb üzenete, hogy milyen ördögi, fájó és tulajdonképpen feldolgozhatatlan halálosan szerelmesnek lenni egy centiről centire megkreált illúzióba, mozdulatokba és hanglejtésbe, amelyeket gondosan begyakoroltak, frizurákba és csodálatos ruhákba, melyek kellékek csupán, tekintetekbe és ölelésekbe, amik mind egy gonosz hátsó szándékot hivatottak megvalósítani; és végül milyen groteszk örökre elveszíteni valakit, aki sohasem létezett. (Azért azt se feledjük, hogy a szerelem érzése önmagában egy projekció. És nem mindegy, kire és mit vetítünk ki. Ahogyan az sem, miért. Tehát Scottie is hibás abban, hogy megvezették. Kérdés, mi lesz vele, ha a film véget ért?)

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Brian Can't Stop Growing Old
Következő cikk Ülj be Christopher Nolan és Guy Ritchie iskolapadjába!

No Comment

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..