A mozitörténelem legjelentősebb törött orra az övé, Owen Wilson itt szóba sem jöhet. Gyerekkorom idolja, Jean-Paul Belmondo évtizedekig Franciaország egyik legmegbízhatóbb exportcikkének számított. Kaszkadőröket kímélve, az igazság hétköznapi bajnokaként lógott helikopterekről, élire vasalt nadrágban is könnyedén pofozta helyes útra az eltévelyedőket. Később mikor leszoktam az iskolakakaóról, hallottam Godardról, Jean-Pierre Melville-ről, Marcel Carnéről, és ráébredtem, bizony az Ászok ásza már korábban tényezőjévé vált a filmművészetnek.
Gilles Durieux nagy mellénnyel vállalkozott rá, hogy krónikása lészen a gazdag életútnak, azonban hiába focizott ötven éve a színészek csapatában kapuskodó Belmondo ellen, mert egy fél pohár sörre elegendő sztorit sem sikerült összegyűjtenie.
Készített egy poros unalmas leltárt: szobrász papa, 1933 április 9-én látta meg a napvilágot, rosszcsont kisfiú, bunyózott ringben, suliban, repkednek az évszámok, hivatkozik az idő homályába veszett alakokra, bevételek, nézőszámok, négy gyerek, két feleség, Becsületrend, a Cannes-i Filmfesztiválra 50. születésnapjára meg sem hívták…de hol maradtak az igazán érdekfeszítő anekdoták, egy-két igazán színes-szagos történet?
Omar Shariffal forgatás szünetében átröppent egy bokszmeccsre a szomszédos országba. Rendben, és hogyan hódította meg James Bond legcsinosabb bombázóját, Ursula Andresst? Delonnal számtalanszor koccantak, barátként halnak meg? Autóversenyzett valaha a fiával? Még az sem derül ki, hogy a színpadon vagy a kamerák előtt szeretett jobban játszani?
Türelmetlen világunkban ehelyett inkább ajánlom a Wikipédiát, mert ha Gilles életrajzi könyvére építenénk Bébel legendáját, akkor körülbelül ennyi maradna meg belőle:
– Drágám, mire is táncolt a kislányunk a szalagavatón?
– Jaaa annak a Belmondo filmnek a zenéjére…naaa…a Profi.
No Comment