Újabb sorozatot indítunk útnak, ahol klasszikussá vált vagy elfelejtett mozik filmzenéit tesszük a lejátszóba.
Sötétkamra (One Hour Photo)
Amikor Robin Williams hanyagolni kezdte a lábat borotváló apuka és a szívre vágyó Mikrobi szerepeket, lelke fényszegényebb bugyraiba kalauzolt el minket. Sy, a bevásárlókomplexum fotóelőhívó részlegének szürke droidja, családról ábrándozik. Ki is választ magának egyet, ám a vérrokonság helyett csupán fényképek láncolják az idilli harmóniához.
Az elsőfilmes Mark Romanek megkonstruált matt világában vegetáló városi Robinson mindennapjaihoz Reinhold Heil és Johnny Klimek komponálta meg a magány XXI. századi szimfóniáját. Az alkotópáros nevével eddig Tom Tykwer filmjeinek stáblistáin (A Lé meg a Lola, A harcos és a hercegnő, Parfüm…) találkozhattunk. Kis filmhez kis zene. Nélkülözve a nagyzenekari jelenlétet, mechanikus zenészekkel dolgoztak; loopolt hangminták, disszonáns zajeffektek, üveghangok precízen szerkesztett egységébe olykor betolakodik egy félénk hárfa, hüppögő vonósokkal megtámogatva, vagy hangját hallatja a sarokban árválkodó zongora. Az album erejét a “Birthday party”, “Agfa montage” és az “I’m letting you” című számok fémjelzik. A melankóliával vastagon átitatott, néhol depresszív score, a polcon méltó helyet foglal el az Insomnia és a John Malkovich menet társaságában. A lelkileg labilisak hallgatás előtt kérdezzék meg kezelőorvosukat!
Kiadó: Superb Records
Játékidő: 65:25
Isten városa (City of God)
A végtelen sorozatok hazájában, hol naponta futballistenek születnek, Rio hátrahagyott szegletében található a pokol levelező tagozata. Fernando Meirelles és Katia Lund vérbő Pál utcai fiúkja, tejfeles szájú gengszterekről szól, akik nem kávébabbal tüzelnek egy kifeszített gatyamadzagból. Mezítlábas gyilkosok, pár napos földi királyságok, és mindezt a föléjük magasodó megkövült Jézuska csak széttárt karokkal nézi.
A 15 esztendőt átkaroló történethez óriási műgonddal gyűjtötték csokorba a kor örökzöldjeit. A brazil zenei időutazás a 60-as évek végétől a 80-as évek elejéig tart a szambától, a salsán át a funky-ig (többek között Janeiro James Brownja, Tim Maia). Az eredeti filmzene Ed Cortes és Antonio Pinto remek összmunkáját fémjelzi. Antonio Pinto nevével először a Központi pályaudvar kapcsán találkozhattunk, valószínű, hogy Cartola: Preciso me econtrar őslágere nagy kedvence, mert erre az albumra is átmentette (tény, hogy a film egyik leghangsúlyosabb zenei betéte). A számok többsége házibuliért kiált, és még a két szomorkásabb kitérő (Estoria da Boca, A Transa) sem árulkodik arról, hogy mindezt a purgatórium kellős közepén hallgatják.
Kiadó: Milan Records
Játékidő: 43:09
Az órák (The Hours)
Philipp Glass-t még a Kampókéz megtekintésekor fedeztem fel magamnak. Játékosan ördögi főtémája a horror műfaj kísérőzenéi közt előkelő helyet foglal el. A Truman show-ért Burkhard Dallwitz kapott Oscart, pedig a filmben, az alvó Carrey előtt klimpírozó Philipp munkásságának jórésze felcsendült (Powaqqatsi, Anima Mundi, Mishima). A mozi mellett a komolyzenében is otthonos, kooperált Bowie-val, Brian Eno-val (Heroes).
Glass zenéi többnyire nem kiegészítők, ő nem holmi dobhártyagyilkos zörejgyáros, szolgai alázattal felvértezve. Munkái rendszerint nagyobb darabot szakítanak ki az elkészült alkotásból (Kundun). Meglehet sokan megköveznek érte, de ez Az órák esetében is igaz. Stephen Daldry szépen megcsinált (szándékosan éltem ezzel a nem éppen kecses kifejezéssel) drámájában a brillírozó (néhol többek is a kelleténél) színésznők mellett Glass lírai (stílszerűen a Lyric Quartet játssza fel) zenéje az igazi mankó. Hömpölygő folyam, mely elnyeli a zsebében kövekkel végzete felé sétáló Virginia Woolfot. A szív dallamai, a szenvedéllyel teli vonósok elmerülnek a habokban, míg a zongora reményt vesztve próbál versenyre kelni az idővel. Nincs óra a világon, ami ennél szebben ketyegne.
Kiadó: Warner Music
Játékidő: 57:41
Ez nagyon jóó!!