Mosás, vágás, ámítás – kritika

Amélie és Émilie

Semmi flanc nincs Audrey Tautou új Mosás, vágás, ámítás c. filmjében, csak csodálatos színészi játékok, sok mosoly és szerelem.

Spanyol másodosztályban pár szezont a kispadon ülő futballisták szoktak úgy hazajönni, hogy nem jöttek ki az edzővel, pedig hát baromi tehetségesek ám – ezt most csak azért írom, mert létezik az európai filmművészetben egy Audrey Tautou, aki bár tett egy kirándulást az ígéret földjén, mégis visszatért a hazai közegbe. De mennyire más ez a visszatérés! Amikor Tautou azt mondja, jobban érzi magát Franciaországban, akkor azt tényleg el lehet hinni, mert mégis ki az az idióta heroinista filmproducer Hollywoodban, aki ne akarná szerepeltetni? Pedig a Tom Hanks mellett forgatott, eleve blockbusterre ítélt A Da Vinci-kód után az egykori Amélie (nagyon unja már, hogy mindenki ezzel kapcsolatban emlegeti) nem vetette meg a lábát a tengerentúlon, helyette most is egy kellemes szerelmes limonádéval kínálja a közönséget.

A Mosás, vágás, ámítás hősnője, Émilie másodmagával vezet egy fodrászszalont, s nem is sejti, hogy a körötte sertepertélő karbantartó halálosan szerelmes belé. Jean (akiről azt sem tudni, hogy amúgy sokdiplomás IQ-bajnok) névtelen szerelmes levelet ír az imádott nőnek, amit az félig olvasatalanul a kukába hajít – a döbbent férfi szeme láttára. Épp elég baja van ugyanis anyjával, aki évek óta nem képes feldolgozni, hogy a férje elhagyta őt, folyamatosan annak visszatérésére készül, holott Émilie apja épp hogy a válást szeretné valahogy lenyomni az asszony torkán. A lány kétségbeesésében továbbküldi anyjának saját névtelen levelét, hátha az felvidítja kicsit a lassan magát teljesen elhagyó asszonyt. Így is történik, a nő egészen kivirul a tudattól, hogy titkos hódolja van, és el is kezdi nyomozni, ki lehet az.

Bár fentebb limonádét írtam, egyáltalán nem lehet olyan félvállról venni, mint ahogy az ezzel a kifejezéssel illetett romkomokat egyébként szokásunk. Csodálatosan megírt forgatókönyv mentén halad a három főszereplőnk, akik karaktere egytől egyig remekül kitalált figurák, játékuk pedig egyszerűen remekbe szabott, ezen nincs mit tompítani. Tényleg csak azért furcsa ezt leírni, mert a Mosás, vágás, ámítás nem fogja megváltani a világot, nem fog kasszát robbantani. Nincsenek virtuóz vizuális játékok, mint a Jeunet-filmekben, inkább egy színpadi darabra emlékeztet és nem a modern, felturbózott fajtából. A film minden tekintetében klasszikus: egyszerű félreértésre alapuló helyzetkomikumok, a hazugságokba való egyre kilátástalanabb belekavarodás, happy end. Utálok ilyen csajmagazinba illő jelzőket használni, de hát bűbájos, na.

u.i.: a fenti cikk a hetediksor.hu 500. posztja 🙂

Hozzászólások

hozzászólás