A házasság oda-vissza játék, és nem csak az életvezetési szakkönyvek szerint: ő elkísér a gyermeteg mozibaromságaimra, én meg megyek Sade-koncertre, például. Bár most nem mondanám, hogy döntetlen az állás, hiszen Dóri aligha élvezte annyira mondjuk a Super 8-at, mint amennyire nálam beállt szerdán a gyönyörállapot.
Úgy képzeltem, békésen szunyókálni fogok, miközben az egzotikus érett nő a színpadon énekli a Smooth Operatort, meg a többit – ehhez képest nem hogy a szemem, még a szám is alig bírtam csukva tartani. Valaki mocskosul kitalálta, hogyan lehet Sade kecses-simogatós, behúzott bársonyfüggönyök mögött szomorgatós zenéjét sokmilliós költségvetésű szuperprodukcióvá duzzasztani. Mégpedig úgy, hogy a fullosabbnál is fullosabb HD-látvány ne nyomja agyon a szellemi és humánerőforrást, valamint az érzékiséget. Vagyis azt az 52 éves hölgyet, akit Helen Folasade Adunak hívnak. Azt hiszem, a Zenebutikban láttam először, profi volt már akkor is, szoborszerű és hibátlanul multikulti üzenet London példamutatóbb szegletéből. Azóta sem haragudtam rá sosem, viszont egy fokkal valahogy mindig fegyelmezettebbnek tűnt annál, hogy igazán izgalomba hozhasson. Na de aztán eltalált a talányos fegyver.
Tessék elképzelni valami olyasmit például (asszem először a Bring Me Home alatt), hogy a színpad előtt lejön egy átlátszóbb vászon, mögötte finom sziluettként a zenekar. Mindeközben hátul is megy egy vetítés, és így, együtt szalad az út, pereg a road movie – a három felület nem káoszt, hanem lenyűgöző vizuálinjekciót nyomat az ember fejébe: egyben van a show és a főhősnő csábereje. És ez csak egyetlen dal: Sade csapata mindegyikhez kitalált valami egészen pazar cuccot, itt egy kis heverés a fűben, ott fekete-fehér táncolás a háttérben, vagy éjszakai felhőkarcoló-nézegetés madártávlatból. Mondhatnánk, hogy parasztvakítás, de istenemre mondom, ha ilyen vaknak lenni, a franc se akar kijönni a fényre.
Sade simán meglett volna persze az installációs gigalöketek nélkül is, ám a teltházas, elalélt Aréna a bizonyíték, hogy nem szégyen a hiperlátvány, ha hasznos. Elvégre a hosszú, 10 éves szünet után tavaly a csúcsra visszaérkezett Sade nem versenyzett a kivetítőkkel és miegymással, sőt uralkodott rajtuk – érte voltak, nem ellene. A kábé 20 dal egyenként is beillett volna egy hibátlanul megrendezett vegyesklipnek, ami bőven elég az üdvösséghez, de a legszebb még csak most jön: amikor halkan arról beszélt a művésznő a koncert elején, hogy azért nem járt még Magyarországon, mert csak most érdemelte ki… Na, arról is simán bevettem, hogy őszinte volt, és nem csak egy jól odahelyezett speciális effekt. Pedig: persze hogy az. Viszont amikor fixre veszed, hogy több, na akkor kaptál valamit. Nevezzük művészetnek.
Telt ház volt? Nem gondoltam volna… Amúgy bírom Sade-t, fasza süppedős liftzene, háttérnek csevegős, de (még) nem ordibálós bulizáshoz tökéletes. Művészetnek azonban (így látatlanban vakon) nem mondanám a showt, mert nekem úgy tűnik, hogy ez show volt. No business like showbusiness. A művészetet onnan ismerni meg, hogy nincsenek körülötte tömegek – ahol tömegek vannak, az nem művészet, hanem (már/még) showbusiness.
Meggyőződésem szerint a show is művészet. Mi más lenne? De tényleg, mi más?
ok Sanyi, de azért tegyük hozzá, ez jogos népi megfigyelés, de nem definíció
A show az szakma. Tanulható. A művészet pedig egy mindig megújuló, folyton változó valami, ami nem tanulható – valakinek vagy van érzéke művészi alkotás létrehozására, vagy nincs. Az én felfogásomban a showbusiness, illetve minden populáris műfaj, termék, bármi, az a művészet, ill. egy művészi alkotás kommercializált, hatásaiban, eszközeiben, értékében és tartalmában felhígított változata. Aki az elő széket megcsinálta, az művész volt, de utána minden egyes székkészítő csak mesterember lehet, művész, legalábbis székkészítő művész sohasem.
Ennek megfelelően, ez a Sade koncert sem eredeti, csak innen, onnan amonnan összenyúlkált vizuális ötletek ötvözete, még akkor is, ha történetesen szép és jó. Ad absurdum, a legtöbb későbbi szék szebb, kényelmesebb és ergonómiailag is jobban pásszol a seggünkhöz, mint az első, eredeti műalkotás. Mégis az a műalkotás, nem a többi.
Amúgy, a shownak, mint színpadi műfajnak is vannak művészi produktumai, pl. az ötvenes évek nagy amerikai revüi, a híres Broadway-produkciók azok voltak, vagy koncert-szcénában mondjuk a Pink Floyd Fal mindenképpen valami új minőséget hozott az addigi „álljunk ki a színpadra és nyomjuk”-rockkultúrában. De a Pink Flyod korai showi talán még érdekesebbek voltak. Zappa is odatette magát ez ügyben. Akkor ott van a The Residents nevű cucc, akiknek minden egyes fellépése eseményszámba ment – nem véletlenül. Physic TV dettó.
Nem beszélve arról, hogy a miaművészet nevezetű vita is olyan régi, mint maga a művészet. Amiről nem tudjuk, hogymi.
De mondom, én csak a szavakon lovagolok, biztos jó koncert volt meg látványos, minden. Csak szerintem a művészet más. 🙂
De hát te ott se voltál! 😀 Az a művészet, ami ad. És ha show annyira vagy úgy tanulható lenne, miért is van annyi rohadt drága, de szar koncert például? Az eredetiség utáni kutatás meg… Hát sok szerencsét hozzá – azok a székek már régen elrohadtak.
Amit az az mondjuk, élmény. De élmény egy jó fröccs is, ha szomjas vagy és meleg van. Az sem művészet. Egy jó dugás is élmény, mégsem művészet, hiszen alanyi jogon képes gyakorolni minden ember, sőt állat is. Sőt, egy rossz dugás is élmény. 😀 A szarás témakört ezúttal hagyom. 😀
Az érvelésed maga a művészet 😀