A cikk a Kikötő Online kultúrportálon jelent meg.
Csak a szél r.: Fliegauf Benek, sz.: Toldi Katalin, Lendvai Gyöngyi, Sárkány Lajos, Toldi György, 86 perc, dráma
Általában dühít, ha egy filmnek olyan mondanivalója van, amelynek direkt értékelését alig-alig lehet kikerülni ahhoz, hogy a filmről beszéljünk, pedig alapvetően e hasábokon tényleg csak a filmről kellene beszélnünk, annak filmségéről, nem pedig ideológiájáról. Ebből a szempontból persze sokkal rosszabb volt a helyzet a Magyarország 2011 esetében, „még szerencse”, hogy ott elég nyugodt szívvel írhatta le az ember, hogy nézhetetlen, függetlenül attól, hogy egyébként mit gondol a témáról, a motivációkról.
A Csak a szél, amelynek kis elő-őrse épp említett szkeccsben bukkant fel, azokban a napokban amikor Fliegauf Bence Berlinben járta megérdemelt diadalútját, azért nem állít ilyen nagy feladat elé. Egyrészt egy gyilkosságsorozatról van szó, amelynek megítélése félig is civilizált viszonyok között nem számít véleményesnek. Ezzel együtt azt gondolom, mindenkinek van róla egy. Hol szalonképes, hol nem olyan. A Berlinben lezajlott kis kormányzati performance-ról meg pláne – mint emlékszünk, egy a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium embere az alkotók sajtótájékoztatóján, azok tudta nélkül az újságírók székein kis szóróanyagokat helyezett el, amelyben a hivatal tudatta, Magyarországon bár történtek cigánygyilkosságok, azért mégsem ez a mindennapos, a Kárpát-medence egy szép és napos hely a romák számára is, akiket példának okáért jelenleg is épp felzárkóztatunk nagy erőkkel. Ilyenekről szóltak a hírek, mielőtt még bemutatták volna itthon a filmet és ez nem jó.
Most hogy már a hazai közönség is találkozhat az elmúlt évek legnagyobb nemzetközi elismerését begyűjtő alkotással, hiszen a Csak a szél végül Ezüst Medvét, illetve az Amnesty International díját nyerte el a Berlinalén, itt az idő, hogy saját szemünkkel győződjünk meg róla, mire is a nagy felhajtás. Amellett hogy feltétel nélkül örülök Fliegauf Bence díjának, szerintem nem ez az eddigi legjobb munkája, bár esetében erős a mezőny. A fiatal filmes nehéz alkotásokat készít, nem csak témája, de eszközei miatt is írom ezt. Most ráadásul visszatért bemutatkozó nagyjátékfilmje operatőréhez, Lovasi Zoltánhoz, aki egyrészről természetesen zseniális felvételekkel emeli a színvonalat, másrészről már a Rengetegnél is eléggé embert próbáló volt, ahogy belemászik kézikamerájával a szereplők arcába. Ott is, itt is dokumentarista jellegű alkotás volt a cél, ami magával vonja ezt a zaklatottságot, az események után loholás érzését, a karakterek életterébe való kissé arrogáns behatolást. A végeredmény így is kiemelkedő, nem ezért, de ezzel együtt.
Sokáig gondolkodtam, nem kellett volna-e megmutatnia a filmnek a gyilkosokat is, fellebbenti róluk valami információmorzsát, elszórni holmi karakterjegyeket, mert őszintén szólva számomra ez tűnik igazán izgalmasnak, hogy ő bennük mi játszódott le, mire idáig eljutottak. De aztán eszembe jutott Angelina Jolie szép emlékű A vér és méz földjén című balkáni háborús filmje, amelyben épp szegény Rade Šerbedžija szájába adtak egy monológot az egykor törökök által lemészárolt anyáról, s máris tudtam, ebből félő, hogy csak banalitások születtek volna. Hiszen mindenkinek vannak még régebbi és még régebbi sérelmei, a végén még olyan demagógiáig kellett volna elmennünk, amely pedig meglehetősen távol áll attól a nézői befogadó hajlamra igen sokat adó rendezői attitűdtől, amely Fliegauf Bencét – szerintem – jellemzi. És amely által képes elmesélni egy kvázi eseménytelen hétköznapot úgy, hogy abban több legyen, mint a direkt dokumentum-, ne adj isten, propagandaanyagok sokaságában. Legfeljebb bonyolultabb nyelven fogalmazva.
szólj hozzá: Csak a szél – előzetes
No Comment